Bőrnyakúak a sivatagi homokban

Aztán az amerikai díszbemutatón kiderült, Iván a vágópulton elvérzett, nagyjeleneteit kivágták. Mehetünk hát megnézni, a Bőrnyakúakban mennyi maradt Fenyő Ivánból. Belőle se több, mint az amerikai politikából. Abból, amit – a hírek szerint – Amerikában vártak egy Szaúd-Arábiában játszódó öböl-háborús opustól: hogy majd jól megmutatja a háború hátterét. Igen, elmond a mozgatóerőkről is ezt-azt, de csupán annyit, amenynyit Anthony Swofford mesterlövész fontosnak látott erről közölni, amikor háborús naplóját megírta. Ő van ugyanis a film középpontjában, róla szól a történet, arról, hogy tengerészgyalogos társaival hogyan élte meg a kőkemény kiképzést, miután 1990 nyarán kiküldték Szaúd-Arábiába. Mesterlövésznek képezték ki, de mint megírta, és Mendes ez alapján bemutatja, még csak nem is lőhetett az ellenségre, és az akció vége felé – őket nem vetették be a harcokba – idegileg ettől készült ki leginkább.

Nehéz elmesélni a filmet, mert nem igazán bontakozik ki benne valamiféle történetszerűség. A pszichikailag, szellemileg, fizikailag egyre inkább bedaráló őrületet, a legparányibb emberi érzéstől is megfosztó kőkemény, szívatós, megalázós, állandó őrjöngéseket gerjesztő kiképzést mutatja be. Az esztelen drillt, majd a semmittevést, a hótunalmat, a várakozást. A félelmet, amelyet a sivatag titkai rejtenek számukra. S amikor már-már a pattanásig feszül a tűrőképesség, s elemezni akarják, hogy milyen Amerika-politika miatt kénytelenek ők a szögesdróttal fedett kúszópálya alatt férgek módjára a latyakban fetrengeni, miközben éles helyzetet imitálva éles lövedékkel pásztáznak a kiképzőterep felett, azzal hűti le a felborzolt kedélyeket Swofford, hogy „ne politizáljunk, mi itt vagyunk, s itt már nincs mit politizálni”. Igen, ott már túlélni kell, vagy beledögleni. Ez-az azért kiderül az Amerika-politikáról: például, amikor arról esik szó, hogy „azokkal a fegyverekkel lőnek ránk, amelyeket mi adtunk el nekik”. Vagy a zárásként kimondott tanulság, hogy minden háború más, és minden háború ugyanolyan. Ezért aztán az Öböl-háború résztvevőinek is a Vietnam-dalt játsszák – mondják is, „ez Vietnam dala, nekünk miért nincs saját dalunk”. A film aztán azt is megmutatja, hogy más van a helyszínen, mint amit a kamerák közvetítenek: a katonáknak protokollszöveget kell mikrofonba mondaniuk, amikor amerikai hazafias tévések tudósítani akarnak a sivatagi akcióról. S bizony durva megtorlás – gázálarcban kell rögbizniük a tűző napon – az eredménye annak, hogy valós érzéseikről kezdtek beszélni.

A személyes aspektus azon érződik leginkább, hogy a filmben nagyon erősen „domborodik ki” az otthon hagyott lányok-asszonyok iránti vonzalom. Ez tartja a katonákat – kezükkel a nadrágban – életben. Lélektanilag talán ez a szál van a legplasztikusabban kibontva. Azzal, hogy megmutatja, a legkegyetlenebb katonai megalázást – például a latrinaégetést – is könnyebben lehet viselni, mint azt, ha a tengerészgyalogos otthonról egy olyan videofelvételt kap, amelynek kockáin az asszonyt az undorító szomszéd épp magáévá teszi. Vagy azt, amikor a szeretett nő otthonról azt üzeni, köszöni, ennyi volt – mint ahogy Swofford is ebben a helyzetben kap kosarat.

Mendes filmje nem a brutális mészárlás, az ellenség összecsapásának a bemutatása; nem ad kusza frontképeket nagyszerűen kezelt pirotechnikával, hanem az erőszak őrületté fajulását érzékelteti a sivatagi homok fogságában, ahol nem lehet tudni, mikor, melyik dűne mögül törnek rájuk. Az emberi tűrőképesség határának keresése ez a dolgozat olyan jelenetekkel, mint amikor Swofford tükör előtt áll álmában, s szájából sugárban zúdul ki a homok. Vagy mint amikor egyik társára úgy ömlik az olajeső, hogy nem bírja elviselni a csípését a szemében. Kemény film a Bőrnyakúak, kemény kiképzés. Három óra feszült katonai szenvedés a moziban.