Boldog új élet fájó csendekkel

Ezzel köszönte meg a Mephisto Oscar-díjas rendezője egykori mestere odaadó tanítását, emberi nagyságát, fényes életművét. Csak egy név, és hangosan szólt a taps. Szabó István egyébként ebben az évben nem jelentkezett új alkotással, a Rokonok tavalyi bemutatója óta Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének filmre vitelén dolgozik, illetve a most még mással dolgozó Ralph Fiennesra vár, akinek A napfény íze után másodszor ad majd főszerepet.

Szabó István mellett a Katona József Színház Kossuth-díjas művésze, Máthé Erzsi életműve előtt is meghajolt a szakma, aki fiatal éveiben, amikor még „szétfeszítette a világot“, Máriássy Félix egyik legendás alkotásában, a Külvárosi legendában is játszott. Most átvett életműdíját a rá jellemző szarkasztikus humorral kommentálta: „Sok szerepet kaptam, de az sajnos nem adatott meg, hogy egyszer egy jeles rendező nekem, velem, miattam rendezzen egy igazán nagy filmet. Mindjárt nyolcvanéves leszek, nekem már nincs időm várni.”

A múlt idő a szemlét kísérő kiállításokon is jelen van. A Millenáris Teátrumban magyar filmek plakátjait tekinthetik meg az érdeklődők, s ugyanott, a vetítések helyszínén B. Müller Magda, a MAFILM egykori standfotósa várja a nosztalgikus kedvű nézőket: a Huszárik Zoltán rendezte, képzőművészeti alkotásnak is beillő Szindbád egy-egy kimerevített pillanatát csodálhatjuk újra Latinovits Zoltánnal, Ruttkai Évával, Tanay Bellával és másokkal.

Fent a Várban, a Magyar Nemzeti Galériában Fábri Zoltán másik énje, a festőművész-grafikus elevenedik meg alkotásai tükrében. Fábri, bár édesanyja óhaja az volt, hogy színész legyen, először a képzőművészeti főiskola növendéke volt, ahol az utolsó nagybányai mester, Réti István növendéke lehetett. A filmrendezés csak ezután kezdte érdekelni, de élete utolsó szakaszában ismét az ecsetet vette kezébe. A magyar film nagyformátumú klasszikusa, a Körhinta és az Édes Anna legendás mestere az égő színek és az expresszív formák híve volt, s az a robbanásra kész belső erő, amely a képein is érezhető, filmjeinek is meghatározó eleme. Említett két filmjének női főszereplője, Törőcsik Mari, aki ezt a lenyűgöző tárlatot megnyitotta, s akinek a Körhintához készült próbafelvétele láttán az író Sarkadi Imre annak idején csak annyit mondott: „Atyaúristen!”, most valami hasonlót érezhetett. A maga egyszerűségével nem is nagyon mondott többet, mint hogy: „Mindig kicsit megdobban a szívem, amikor Fábri Zoltán nevét meghallom.” A kiállítás félszáz rajza, festménye, díszletterve is egy-egy szívdobbanás. Összességében pedig egy sokoldalú alkotó szívének itt hagyott „ritmusjátéka”.

Ami pedig a szemle filmjeit illeti: az első napok hozadékából kettőt emelek ki. Dokumentumfilm az egyik, játékfilm a másik. Közös nevezőjük: az elavulhatatlan cigánykérdés. Szakály István rendezése, a Gömöri cigányok – Agócs Gergely filmje hatvan percben próbálja bemutatni a felsővályi cigányok életét, hagyományait, kihalófélben levő mesterségeit. Agócs Gergely népzenekutató. Több mint tíz éve él Budapesten. A gömöri cigányfiút arra kéri hazai gyűjtőútján, hogy „kísértse” hangszerével a dalra fakadó, rokonszenves cigányembert. A szépen fényképezett dokumentum is ilyen „kísértés”. Finomabban fogalmazva: kísérletezés, próbálkozás. Nemes szándékkal igyekszik megmutatni, feltérképezni a Gömörben élő, magukat magyaroknak valló cigányok sorsát, múltját, jelenét és jövőjét. A cigányasszonyok egyike ugyan azt nyilatkozza: jobban szeretné, ha az unokája szlovák iskolába járna, mert ő maga csak magyarul tud. Lelke rajta, ha már egyszer úgy gondolja, a magyar iskolában nem tanul meg rendesen szlovákul. De ha tényleg nem, akkor félő, hogy amott sem viszi sokra. Agócs Gergely, aki riporterként is jegyzi a filmet, nemcsak etnográfusként, nem teszi fel a kérdést, hogy vágyával vajon mire alapoz az asszony, így aztán marad minden úgy, ahogy elhangzott. Amikor a nem éppen tiszta forrásból merítő zenésztől azt kérdezi: „Mit kell nézni a hegedűben?”, a „hagyományőrző” muzsikustól a következő választ kapja: „Ha tetszik, megveszem, de ha nem, akkor nem.” Ennél mélyebbre a film sem megy. A saját magát magyar, szlovák és cigány identitásúnak valló Agócs Gergely nemes szándéka nem teremhetett igazi gyöngyszemet. A kolompkészítő idős ember és a háttérben szabadon sétálgató paripa mellett alig van emlékezetes képsor a filmben. A gömöri romungro és lovári cigányokról így aztán vajmi keveset tudunk meg.

Remek munkával startol az idei szemle egyik ifjú tehetsége, Bogdán Árpád. Első játékfilmjére már a németek is szemet vetettek. A Boldog új élet pár nap múlva már a berlini mustra Panoráma szekciójában versenyez. Egy húsz év körüli roma fiú, akinek halvány emlékei vannak gyerekkoráról, mivel nevelőintézetben nőtt fel, társ nélkül, egy lakótelepi lakásban igyekszik összerakni életét. Rokonszenves fiú. Munkahelye van. Dolgozik. Nem sodródik ide-oda, kerüli a bűnös utakat. Még apró gyerek, amikor apja leszúrja az édesanyját, s egy erdőszéli lakókocsiból szalad a sűrűbe, utána rendőrök, akik kutyáik segítségével el is fogják. A többi, hogy milyen gyerek volt, azokból az aktákból derül ki, amelyeket ajándékként kap meg utógondozójától. Félbemaradt életével azonban nem tud mit kezdeni. Kapcsolatot nem képes kialakítani. Egyedül van. Átkozottul egyedül. Nem is bírja sokáig. Orsós Lajos játssza, de inkább éli a filmbeli fiú életét. Mintha csak minden róla szólna a történetben. Hiteles. Nincs egy gesztusa, amely ne lenne a helyén. Bogdán Árpád végig a lelkében jár, s általa mi is mindent látunk, ami a fiú érzelmi világában zajlik. Megrázó erejű, súlyos alkotás. Bizonyára Berlinben sem marad visszhang nélkül.