Biztonságos és titokzatos a múlt

Somogyi Tibor felvételeKét rangos hazai irodalmi díjjal tüntették ki a közelmúltban a Fényszilánkokat. Említetted, hogy amikor elkészültél a regénnyel, nem igazán merted megmutatni senkinek. Miért volt ez a bizonytalanság?

Nagyon hosszú ideig nem írtam szépprózát. Pontosabban írtam, mert én a meseműfajt is annak gondolom, csak a szakma nem vette, veszi ezt nagyon komolyan. Alapvetően kis szerkezetekben nyilatkoztam meg tehát. A nagy kompozíciótól féltem, ugyanakkor persze kihívás is volt. Mondják a műfajhierarchiában gondolkodók, hogy a regényhez mint legmagasabb rangú műfajhoz meg kell érni vagy fel kell nőni. Ez nem feltétlenül csak élettapasztalatot jelent (és hát az sem biztos, hogy az élettapasztalat a megélt évek számával egyenes arányban nő), hanem mondjuk irodalmit is (ezen olvasói edződést, műveltséget és írói gyakorlatot értek). Az utóbbi években persze sok jó próza született egészen fiatal szerzők tollából. Alkat kérdése is nyilván. A szorongás mellett azért titkon reméltem, hogy bejön a szöveg. Már csak azért is, mert jó volt írni. Csaknem egyensúlyban voltam magammal.

Ki olvasta elsőként a kéziratodat?

Különböző folyóiratok szerkesztői látták darabjaiban még az alakulás folyamatában. Minden küldeményem közölték, ami jó viszszajelzés volt. A teljes szöveget hivatásból a könyv szerkesztője, Gazdag József látta először. Az ő reakciói megnyugtattak. Utólag is nagyon örülök, hogy együtt dolgoztunk.

A Madách-díj átvétele után mondtad, hogy tulajdonképpen mindig regényre készültél. Mi adta a fő ihletet a Fényszilánkokhoz? Egyáltalán, ez volt az a téma, amit első regényedben meg akartál írni?

Igen, gyerekkorom óta regényre készülök. Rengeteget olvastam, és azt gondoltam, nagyon jó lehet regényírónak lenni. Aztán persze jöttek az előbb említett félelmek. A konkrét motiváció egy felkérés volt. Az Új Forrásba kértek anyagot 2002 nyarán. Ez volt az első magyarországi publikálási lehetőségem, gondoltam, nem hagyhatom ki. Ám semmi küldhető anyagom nem volt, csak néhány kéziratos cetlim, regénykezdeményfélém a múlt századból. Ezeket rakosgattam össze. Jász Attilának tetszett, közölte is. Aztán alkotói szabadságra mentem kislányunk jóvoltából. Lett időm. Energiám. Nem volt több téma. Amit jó néhány évvel azelőtt elkezdtem, azt folytattam. Szeretem végigcsinálni a dolgaim.

A Fényszilánkoknak rendkívül pozitív volt a kritikai fogadtatása, és e karcsú kötet sokszínűségét jelzi az is, hogy például Németh Zoltán szerint nevezhető faluregénynek, titokregénynek, családregénynek, értelmező regénynek is. Számodra mi a Fényszilánkok?

Örülök az értelmezői érdeklődésnek, a sokféle olvasatnak. ĺrás közben persze nemigen voltak regénytipológiai megfelelési kényszereim. Jó szöveget akartam írni. Előzőleg és közben is elég sok regényt olvastam, különböző világok gubancolódtak össze bennem, elsősorban nyelvi világok, talán ezért lett ilyen. A családregényt és a titokregényt érzem legtalálóbbnak. De olvasható akár szerelmi regényként is, persze áttételesen.

„Előhívom a múltat.” Talán ez a könyv egyik kulcsmondata. Miért fontos számodra a múlt? z a mondat kétféleképpen érthető. Egyrészt a múlt előhívása egy tudatmunka, az emlékezésé. Másrészt az előhívás egy vegyi folyamatot jelent a fényképkészítés technikájában. Édesapámmal gyermekkoromban elég sok időt töltöttem a sötétkamrában. Rendkívül izgalmas volt figyelni, ahogy az előhívó oldatban pillanatok alatt kirajzolódtak a fekete-fehér képek, a közelmúlt eseményei. A múlt valamiféle biztonság. Viszonyítási alap. Titokzatosság. Az emberi kapcsolatok, érzelmi szövevények érdekelnek leginkább. De hát ezekről alig lehet valamit tudni, minden elcsúszik, szétkenődik, az emlékek nem rögzítenek pontosan. Csak ráfogásokkal élhetünk. De talán ez a szép ebben.

Nagyon izgalmas a regényben, ahogyan a nagymama „parttalan” monológjaiból egy család, sőt több generáció, egy falu élete, történelme kirajzolódik. Ezek külön kutatást igényeltek, vagy „készen” kaptad, és ilyen mélyen megmaradtak benned?

Nagyanyám megnyilatkozásai voltak emlékezetesen parttalanok. Tőle is, rokonoktól, közeli ismerősöktől sok igaz történetet hallottam. Mindig az életüket mesélték, meg egymás életét (volt sok pletykasztori is!). Ugyanazokat az életeseményeket, amikkel a nagytörténelem sújtotta őket, de számukra valahogy a hétköznapok részévé lettek a csapások is. Nem volt hamis pátosz, nyavalygás ezekben a szóáradatokban. Talán ezért is maradtak meg. Meg is lepődtem, milyen könnyedén előjöttek, amikor hívtam őket. Készítettem néhány interjút a regényírás idejében, főleg idős emberekkel, családtagokkal, de nem feltétlenül a sztorik érdekeltek, hanem a tárgyi világ, a szokások, az emberi alkatok, s főleg ahogy mindez a nyelvben működött. Nem a néprajz vagy a szociológia felől közelítettem a tárgyhoz. Regényt akartam írni, végig azon dolgoztam, hogy ne legyen konkrét helyhez köthető (például nem nevezem sehogy a folyót, ami elég nehezemre esett), miközben persze minden nagyon konkrét vagy pontos. Az általánosítás, a lebegtetés lehet erény. Volt azért néhány rosszalló megjegyzés éppen emiatt. (Nem gondolom, hogy nekem feladatom lenne például megírni a szlovákiai magyar falu regényes történetét. Ez alighanem generációs probléma.)

A sorsok, a történet egyedisége mellett valami meghitt, ismerős hangulat lengi be a Fényszilánkokat. Olyan pillanatokat, ízeket, színeket, helyzeteket vonultat fel, amelyeket bizonyára az olvasók közül is, akiknek nagyszüleik, szüleik révén kötődésük van a faluhoz, sokan átéltek. Lehet, hogy már régóta az emlékeik mélyén lapultak, és a regény révén elevenednek fel újra. Kaptál ilyen visszajelzéseket?

Igen, többen is beszámoltak erről, profi olvasók és nem profi olvasók (ez utóbbi kategória egyáltalán nem elmarasztalás, sőt!), Nyíregyházán, Pécsett, Budapesten, Győrben ugyanúgy olvassák, mint mondjuk Ipolyságon, Nagyölveden vagy Szetén. Igen, ilyesmiket váltott ki a szöveg: gyerekkori hangulatokat, melyekből előhívódik a múlt, mindenki magánmúltja. Kívánhatok ennél többet?

A könyvet édesapád fotói illusztrálják, s a fényképek pontos leírása is része a regénynek. Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés: hogyan keveredik a Fényszilánkokban valóság és „ráfogás”, képzelet?

Családi fotók nézegetése indította el az emlékezésfolyamatot. Édesapám fotói azért érdekesek, mert nem csupán portrékat fényképezett, hanem hétköznapi történéseket, munkapillanatokat is megörökített, valamint mindig ott volt a természeti világ és a tájélmény. A regényben valóság és képzelet összemosódik, hiszen a múlt ráfogásoldatban hívódik elő. Lehet (vagy szabad?) olvasni fikcióként és referenciálisan is. Ez utóbbi talán egy picit leszűkíti az értelmezési lehetőségeket. Az olvasónak persze döntési joga van. Családi fotóinkon sokan felismerik a konkrét személyeket is, ők biztos nehezen tudnak ettől elvonatkoztatni. De hát ez nem olyan nagy baj.

A regénynek három szólama van: a nagymamáé, amely egy ízes, csapongó „oral history” vagy igazmese-mondás, a fényképező fiú-apa a pillanatot minden apró mozzanatában megörökítő, a tényszerűséghez, a „pontos képekhez” következetesen ragaszkodó (és a hozzád is nagyon közel álló Mészöly Miklós ars poeticáját „továbbvivő”) beszámolója és a kislány-unokának a falusi valóságot a mesével keverő, olykor chagalli hangulatú világa. Hogyan alakult ki ez a szerkezet?

Hitelesen vagy egyáltalán megszólalni én-elbeszélőként tudtam. Viszont az egy szólam, egy hang kevésnek tűnt. Választottam hát három hangot. A gyerekhang vagy éppen kislányhang fekvése volt a legkényelmesebb (alighanem a meseműfaji gyakorlatom miatt). A másik kettő ezt ellenpontozza. Legtöbbet az öregasszony beszéltetésével bíbelődtem. Van egy negyedik szólam is, terjedelmében igen szűk. A többi három hang nem engedi szóhoz jutni. Folyton rábeszélnek. A lappangó szólam hordozza a titkot. A titkot, amit talán jobb nem felfejteni.

Tanár vagy, ami időigényes elfoglaltság, van egy kislányod is, s mindehhez még elárultad, hogy elég nehezen és keveset írsz. Mi az, ami mindennek ellenére rávesz az írásra, ami „fogva tart” és nem enged?

A tanítás nemcsak időigényes, hanem energiaigényes is. Irodalmat tanítani viszont nagyon jó dolog. Mint ahogy a gyereknevelés is. Anilla pedig egyenesen felszabadított az írásra. A Fényszilánkok óta (nem a megjelenés, hanem a szöveg berekesztése óta) szinte semmit nem írtam. Mondhatnám: nem volt időm. A tanítás mellett maradék erőm. Ülök a babérjaimon. Vagy éppen félek – nem a nagy fehér papírtól, hanem az üres monitortól. Vagy – mint a Fényszilánkok is – újra évekig lappang bennem valami szöveg, ami majd egyszer előhívódik. Siettetni nem lehet. Az írásra egyébként az visz rá, hogy meg akarom érteni – valamilyen szinten legalább – a világot és benne magamat. Ez veszélyesen szép és nagy erőfeszítést igénylő munka. Nem lehet henyélni közben.