„Beteg a világ, nagy beteg!...”

A 19. század első felében Johann Wichern evangélikus lelkész árvaházat alapított Hamburgban. December közeledtével, persze, a gyermekek egyre gyakrabban kérdezgették tőle, mikor lesz már végre karácsony. ĺgy aztán Wichern 1860 decemberében csináltatott fából egy két méter átmérőjű kereket, melyre 24 gyertyát erősített: a kis pirosakat hétköznapokon gyújtották meg rajta egyenként, a nagy fehéreket vasárnaponként. ĺgy született meg a világ legelső adventi koszorúja. Ugye, milyen jellemző és jelkép értékű, hogy Jézus várásának legelterjedtebb szimbólumát éppen egy árvaházban találták ki? Apátlan-anyátlan gyermekeknek, akik még inkább vágynak az elfogadó szülői szeretetre. Mert végeredményben mi más lenne a világ – a szó tágabb értelmében, persze – a Paradicsomból való kiűzetés után, mint egy hatalmas árvaház? És mi más lenne az egész ószövetségi történet, ha nem egy hatalmas történelmi advent, mely Isten Fiának megszületésében csúcsosodik ki? Az ószövetségi zsoltáríró több helyütt állítja Istenről, hogy ő „az árvák atyja” (Zsolt 68,6), „felkarolja… az árvát” (Zsolt 146,9). Egyenesen Istennek is megvallja: „Terád bízta magát a szegény, az árvának te lettél a segítője” (Zsolt 10,14). S hogy az isteni apaság ajándékkal segítse az árvát, elküldi az Atya a Fiút, hogy akik elfogadják a Fiút, vele együtt Isten gyermekeivé legyenek. Hisz éppen Jézus lesz az, aki az idő teljességében meghívja az árvákat, hogy teljes részt vegyenek az isteni fiúságból. Ő lesz az, aki az árváknak bejelenti, hogy Vele és Általa juthatnak el az Atyához, válhatnak az Ő fiaivá és lányaivá. Nem csoda hát, hogy az e vasárnapi evangélium szerint Keresztelő János boldog sejtésében tanítványai által sürgeti Jézust: „Te vagy az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3)

János kérdése elárulja, hogy a „várakozás” nem passzív várakozás, hanem szüntelen virrasztás. Nem nehéz elképzelni, hogy Wichern árvaházában is a gyertya meggyújtása volt minden adventi nap csúcspontja, és hogy a gyerekek milyen lázban lehettek, mert a „nagybetűs nap” egy lépéssel már megint közelebb. Az adventi koszorú feltalálója biztosan elmagyarázta, hogy az égő, egyre rövidülő kanóc a szüntelen odaadás, önmegtagadás szimbóluma, mely felülmúlhatatlan módon Jézus Krisztusban valósult meg. Nélküle az advent percei nem jelentenének mást, mint esztelenül eltékozolt időt.

Nem sokkal az ez évi második adventi vasárnap előtt világos nappal betörtek a Szlovák Takarékpénztár pozsonyi Fő téri fiókjába. A bűncselekmény már csak azért is figyelemre méltó, mert szó szerint néhány méterre a zajos karácsonyi vásártól történt, vásárlók tömegei, forralt bort iszogató, társalkodó emberek mellett. Ennek ellenére a bankrabló észrevétlenül elszelelt egy teli nejlonszatyor pénzzel. Mikor a televíziós riporter megkérdezte a környéken ácsorgókat, nem vettek-e észre valamit, azt a választ kapta, hogy itt már „olyan karácsonyi békesség” uralkodik, hogy nem láthattak semmit. Nézzük csak: advent kellős közepén – „karácsonyi békesség”! Úgy tűnik, hogy az ügyes reklámkampánynak, mely az adventi koszorú áldozati gyertyáját mindennapi, az adventi kalendáriumból kihúzott édességre cserélte, sikerült más, „nagy adventi fosztogatást” véghezvinnie: mintha az embereket, akiket hatalmába kerített a fogyasztói őrület, az értelmüktől fosztották volna meg, az irányvonaltól, a decemberi és az életre szóló advent céljától. És mindezt a legnagyobb „karácsonyi békességben”, holott ez a figyelembe nem vett lelki sérelem messze meghaladja a bankokból lopott összegek értékét.

A kifosztott ember látványa, az idő előtti, ezért éretlen karácsonyi álbékesség fogyasztójára leszűkített ember látványa ugyanolyan szomorú, mint a nem meggyújtott gyertyáé, mely nem hozza meg gyümölcsét, a világosságot. Wichern árváival ellentétben a modern „egzisztenciális árvák” a karácsonyt nem sürgetik. Éppen nekik szólnak kegyetlen aktualitással minden adventi időszakban Keresztelő János szavai: „Készítsétek az Úr útját”! A valóságos Úrét! Halaszthatatlan szükségét az Ő megszületésének Ady Endre is kifejezte Karácsony című versében: „Kihült a szív, elszállt a lélek, / A vágy, a láng csupán a testé; (…) Hatalmas Ég, új Messiást küldj: / Beteg a világ, nagy beteg!…”

Az e vasárnapi evangélium e „beteg világ” elé újra egy férfit állít, Keresztelő Jánost. Ő nem a gyermeki örömökért, hanem halálos komolyan, nem a koszorún, hanem az emberi szívekben kívánta meggyújtani a gyógyító lelki tüzet – az igazi bűnbánat tüzét, mely minden rosszat eléget az emberben, és tűzbe hoz minden jót. Hasonlóan, mint az adventi koszorú, jelezni akarta az embereknek – meggyújtani bennük a sürgető adventi gondolatot – Isten királyságának, azaz magának a Királynak az eljövetelét.A szerző katolikus pap