Beszélgetések a zene nyelvén

JUHÁSZ KATALIN

A hegedűvirtuóz Baltazar apja nyomdokain haladva a dzsessz és az ethnozene, a magyar és okcitán hatások határterületeit kutatja, de nem áll tőle távol a kortárs komolyzene újraértelmezése sem.

A napokban mindketten szlovákiai magyar fiatalokkal foglalkoznak Zsámbékon, a Minorma egyesület táborában. Mire tanítják őket?

Baltazar Montanaro: Elsősorban arra, hogy élvezzék és értsék is a zenét. Sok gyakorlással meg lehet tanulni hangszeren játszani, el lehet sajátítani a technikát, de aki hibátlanul játszik, még nem feltétlenül lesz jó zenész. Azonnal hallani, ha valaki csak követi a kottát, és feladatot teljesít. Amit mi édesapámmal igyekszünk átadni, az inkább a dolog pszichológiai része. Olyasmi, amit a zenetanároktól – tisztelet a kivételnek – általában nem lehet megtanulni.

Miqueu Montanaro: Számomra nagyon fontos, hogy a zenészek már fiatal korban megtapasztalják az együtt zenélés örömét. Hogy megtanuljanak figyelni egymásra, alkalmazkodni a többiekhez. És hogy különbséget tudjanak tenni jó és közöpes zenei produkció között. Baltazar specialitása az improvizáció, az enyém pedig a csoportos zenélés.

Tehát ön alkalmi zenetanárként is azt csinálja, amit zenészként?

Miqueu: Igen. Szeretem összehozni az embereket, hogy együtt létrehozzanak valami különlegeset. Tulajdonképpen zenészként is ezt szeretem a leginkább. Meghallok valakit játszani, és máris tudom, kivel vagy kikkel kellene együttműködnie, és hogy abból körülbelül mi születhetne.

Ez a fajta képzelőerő nyilván a zeneszerzőknél is fontos. Tudjuk, hogy ön nemcsak dalokat ír, hanem szimfonikus darabokat is.

Miqueu: Bizony, kell a képzelőerő, főleg azért, hogy olyan hangszerekre is írhassak témát, amelyeken nem játszom. El kell tudni képzelni a hangokat, a dallamokat, amelyeket aztán bele lehet építeni egy-egy műbe. Sokszor előfordul, hogy meghallok egy dalt, és beleképzelek egy csellószólamot vagy egy oboatémát.

A családi duó koncertjei mennyire megtervezettek, illetve milyen mértékben épülnek rögtönzésre?

Baltazar: Valamennyi dalnak van egy stabil része, egy alapja, ami mindig állandó. Erre épülnek rá az improvizációk. Hol én játszom a stabil dallamot és édesapám improvizál, hol fordítva. De olyan is előfordul, hogy mindketten egyszerre rugaszkodunk el az alaptól.

Miqueu: A duókoncerteket úgy fogom fel, mint egy-egy beszélgetést a fiammal. Mintha otthon ülnénk a nappaliban, és megvitatnánk az élet dolgait. Egyikünk felvet egy témát, a másik reagál rá, hozzátesz valamit, továbbgondolja... Persze itt most a zene nyelvén beszélgetünk.

Baltazar: Ami azért nagyon jó, mert mindketten külön-külön is rengeteget utazunk és sokféle dolgot csinálunk. Én például holnap hajnali hatkor már indulok Berlinbe, és sokáig nem fogok találkozni édesapámmal.

Miqueu: Tavaly duóban harminc koncertet adtunk különböző helyeken. Mindenütt mások a körülmények, az adottságok. Ha nem ismerjük a helyszínt, a repertoárt csak ott, helyben véglegesítjük. Vannak olyan dalok, amelyeket a hangulatuk vagy a halk részek miatt csak színházteremben lehet eljátszani, mások viszont szabadtéren érvényesülnek igazán. Az sem mindegy, hogy a közönség ül vagy áll, hogy van-e kedvük mozogni, táncolni, vagy csak sima zenehallgatásra érkeztek. Tíz perc után kiderül, veszik-e a lapot. Azt is érezzük, mikor lankad a figyelmük. Ilyenkor előkapunk a tarsolyunkból valami gyors, ropogós dalt, vagy megkérjük őket, hogy dúdolják a dallamot. Ez általában felrázza a közönséget.