Bemutató a Jókaiban – szezonnyitó interjú az igazgatóval

Augusztus végén, a társulat szezonnyitó összejövetelén ön dilemmaként fölvetette: hogyan is fogalmazza meg magát 2016-ban egy közép-európai, a magyar színházművészet egészében határon túli, így hát kisebbségi, a szlovák és a magyar kultúra mezsgyéjén alkotó színház? Visszakérdezek: valóban, miként?

Üzemviteli gondjainkat tekintve eléggé nehézkesen, művészi szándékainkban pedig úgy, hogy különféle jelzők nélkül a szó eredeti értelmében „csak” színház legyünk. Hogy törekvéseink különbek legyenek azoknál a kulturális – jelesül színpadi – produkcióknál, amelyekre nemegyszer érdemtelenül rámondják, hogy azok színházi előadások. Természetesen, ezt nem bántásnak szántam, de a színházművészet alapvető követelménye a gondolatiság, a figurák és a színpadi cselekmény hitelessége. Még ha hangvételében szórakoztatóbb előadásról beszélünk is. Ezért fontos, hogy következetesen „a” színház legyünk, bár sajátos pozíciónkból adódóan különböző elvárásoknak kell megfelelnünk. Szlovákiai magyar társulat vagyunk, egy kisebbségi közösség két hivatásos színtársulatának egyike, ugyanakkor jelen vagyunk a szlovák színházi életben is. Meghívásokat kapunk a hazai fesztiválokra, szlovák alkotók is be-bekapcsolódnak egy-egy új darab színpadra állításába, színészi utánpótlásunk a pozsonyi színiakadémián készül a pályára; és külön öröm, hogy színészeinket gyakran keresik a szlovák filmalkotók is. Persze, mindez távolról sem sétagalopp. Gazdaságilag évről évre, művészileg évadról évadra egyre komolyabb gondokkal kell szembesülnünk.

Komárom lakossága, tehát a komáromi polgár még büszke arra, hogy a városnak idestova 65 éve színháza van? Mert a helyi „citoyen” az első másfél-két évtizedben igencsak emelt fővel figyelte a MATESZ boldogulását.

Akkoriban nyilván sok mindenben büszkébb volt a szlovákiai magyarság, nem csak a komáromi polgár. Mostanában inkább a közömbösség jellemző, sajnos a színház iránt is. Ráadásul Komárom magyar lakossága napjainkra 16-17 ezer főre apadt, és akit vonz is a színház, többnyire más-más egyéni igényeket támaszt velünk szemben. Aránylag szűk az a réteg, amely elsődlegesen a művészszínházi stílus híve.

A magyar szó sem igazi vonzereje már a Jókai Színház iránti érdeklődésnek?

Ebben sem a régi időket éljük. Sőt! Épp a minap egy jó nevű itteni magyar vállalkozóval találkoztam, és szóba jöttek színházunk gondjai. Ismerősöm azt pedzegette: haladva a korral, miért nem játszunk szlovákul is, elvégre Pozsonyban végzett színészeink nyilván alkalmasak volnának erre a feladatra. Ő a biztos túlélésnek tűnő esélyeket sorolta, míg én észérvekkel magyaráztam, hogy játékszínünk alapítólevelében az áll: Magyar Területi Színház, ezért átkeresztelve, Komáromi Jókai Színházként is az a küldetése, hogy saját előadásait magyarul játssza! Végül azt ajánlotta, váltsak szemléletet.

Az új évad bemutatóinak súlyponti témája a megosztottság. A tervezett repertoár ezzel az együttes művészszínházi arculatát hangsúlyozza. Csupán látják, vagy saját berkeikben is tapasztalják a megosztottságot?

A színházművészet dolga élethelyzeteket, magatartásmodelleket felmutatni. És aki manapság őszintén körbepillant pusztán szűkebb családi környezetében vagy a munkahelyén, a lakhelyén, a tág közéletben, a zajos politikában, az a megosztottsággal szembesül. Ezért lesz nálunk aktuális színpadi figura Az ügynök halálának főhőse, ezért elgondolkodtató Ibsen drámájában, úgymond, a nép ellensége, tehát az az ember, aki mások ellenállásával szemben is kimondja saját igazát; idei játéktervünkben ezért szerepel például a Rómeó és Júlia, hiszen Shakespeare műve a modern időkben is a családi konfliktusok következményeinek megrázó története. Gondolom, az utóbbi tíz évben talán még egyetlen dramaturgiai tervben sem igyekeztünk ennyire kihegyezni szándékainkat. És mert egyre zavarosabbnak tűnik a világ – ahogy persze a hazai társadalom szintén kaotikus –, úgy láttuk, hogy ezek a nyugtalanító dolgok joggal foglalkoztat(hat)ják az utca emberét is.

A mezei polgárt igen. De egy vidéki színház közönségét is?

Már az ókori Görögországban az volt a színház szerepe, hogy a társadalom viszontlássa önmagát, jó esetben a továbbvezető utak irányait is előre vetítse. Miért ne lenne ugyanez érvényes a mai színházra, így a Jókai Színház törekvéseire is? Én hiszek a valóságkereső színház nyitottságában, a hiteles előadások mélyrétegeiben fellelhető utalások üzenetértékű erejében. És abban is, hogy a fogékony néző éppen a színházban tudja talán a legjobban társítani magában azon problémák egyikét-másikát, amelyek Közép-Európában, így régiónkban is a 21. század második évtizedének emberét érintik. Igaz, színházunk részéről ez kényes egyensúlykeresés olyan időkben, amikor tájainkon a közönség szíve inkább a kommerszhez húz, és a színházi kasszát az „el kell magunkat tartani” elve tartja vasmarokban. De hát a színháznak nemcsak az a kötelessége, hogy a meghirdetett játéknapokon felragyogjanak benne a fények, hanem hogy vállalható véleményt mondjon a mindennapok moráljáról, a társadalmi visszásságok tüneteiről. Az egyénnek erkölcsben és cselekedetekben, a színháznak időben, térben, témában illendő megfogalmaznia saját magát. Így a gerinces ember a közvetlen környezetének jelenthet szilárd pontot, a gondolati színház pedig a közönsége számára lehet az eligazodás szigete.

Ez az útkeresés, szemben a kommersz felhőtlenségével, nem öngyilkosság, akár a színi direktor számára is?

A mai világban minden igényesebb színházcsináló bevállal bizonyos áldozatokat, kockáztat is – ha hisz a színház princípiumaiban. Illetve ha a társulata szintén hinni tud ugyanebben, és hajlandó azt az utat járni a másfajta színházakkal és színpadi stílusokkal szemben.

Végül is mi az ön vezérelve: a fennköltebb célok érdekében esetleg ellépni a közönségtől, vagy engedve a negyvennyolcból mégiscsak hozzálépni?

Ellépni semmiképpen. De a pusztán kommerszben megnyilvánuló hozzálépésig, szerintem, vannak még utak, azokon pedig lépésvariációk.

Én sem a kállai kettősre gondoltam!

Ellépnünk tényleg nem szabad. Meg kell találni és megtartani azt az érzékeny lépéstávot, amellyel a nézőit váró színház még szolgálja és nem kiszolgálja a közönségét. Egyébként minden évadban Komáromban is műsorra tűzünk egy-egy habkönnyű darabot. Ezúttal Heltai Jenő zenés vígjátékát, a Naftalint mutatjuk be a szezon végén, ahogy a gyereknézőknek mesejátékokat is játszunk. Egyszerűen az a célunk, hogy minél érdekesebb, sokoldalúbb, közérthetőbb, művészi szinten mérhető előadásokat tartsunk. A színház csapatmunka, ahol estéről estére mindenkinek egyformán jónak, a szerepében hitelesnek kell lennie.

Gondolom, a komáromi játékszínnek alapvetően három elvet tanácsos figyelembe vennie: a társulat saját művészi ambícióit, a színház gazdasági lehetőségeit, valamint a publikum igényeit. Ez így szépen harmadolható?

Ennyire kicentizve azért mégsem. Művészi törekvéseinket meghatározza, hogy a szerény létszámú színészgárda és a társulat többi tagjának zöme továbbra is az utóbbi esztendőkben kicövekelt utat szeretné járni. Ami aggasztó viszont, hogy mind Komárom, mind a régió fiataljai közül egyre többen elvándorolnak, hogy másutt találjanak érvényesülést. Ennek következményeképpen nézőink átlagos életkora eléggé magas. A közönséget így évek óta egyre nehezebb behozni a színházba; azután itt tartani őt – figyelmébe ajánlva a többi előadásunkat is – már jóval könnyebb. Persze, ez sem általánosítható, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a problémáira, közéleti dilemmáira valaki valóban a színházban keresi/keresné a válaszokat; vagy ha kortárs szerző darabját játsszuk, az sokak szemében holmi lila gőzös történet. Ámbár ha az áll a plakátokon, hogy Csárdáskirálynő, Lili bárónő, Made in Hungária vagy egyéb operett meg musical, alig győzzük a reprízekkel. Félreértés ne essék: nem ítélem el a könnyű zenés műfajt, csupán nem vagyok annak kizárólagos híve. Meg hát tizenhárom aktív színésszel nem is jöhetne számításba az ilyen dramaturgiai profil.

Egy, a színészállományában valóban kis létszámú, elsődlegesen a gondolati színház kényes egyensúlyát tartó társulatban nem áll fenn a kiégés, a sablonszerűség, a beskatulyázás veszélye? Mert hát egy kitűnő színészben, színésznőben is pusztán annyit lehet lapozni, amennyi lap van benne – vagy amíg a rendező lapozni tud!

Hál’istennek, színészeink engedik, hogy a rendezők kitartóan „lapozzanak” bennük: lelküknek és gondolataiknak újabb meg újabb rekeszeit megnyitva. Béralapunk csak ennyi színész közalkalmazotti foglalkoztatását teszi lehetővé, a bérkeret fennmaradó részéből színházunk többi státuszban lévő dolgozóját fizetjük. Új bemutatóinkhoz ezért hívunk évadonként hat-hét vendégművészt, őket a működési költségek keretéből tudjuk honorálni.

Milyen a viszony a Selye Egyetem és a jóval régebbi múltra visszapillantó Jókai Színház között? Komárom magyar vonatkozású szellemi központjaiként miben és mennyiben tudják kiegészíteni egymást? Kiváltképpen annak tudatában, hogy Jókai Mór szülővárosának magyar ajkú lakossága az utóbbi negyedszázadban csökken.

A felvetés jól hangzik és indokolt. A valóságban azonban kevés jó történik ezen a téren, pedig az egyetem pedagógiai karán a jövő szlovákiai magyar tanítóit, tanárait oktatják. Elvárnám hát a hallgatóktól, hogy a színház, a színházkultúra iránti érdeklődés diákéveik szerves része legyen. Ez azonban, kezdeményezéseink dacára, távolról sincs így. Joggal aggaszt hát, hogy ha majd tanítani fognak, milyen alapokra építve lesznek képesek a diákjaik érdeklődését felkelteni a színházművészet iránt?! Ez érzékeny és a szlovákiai magyarság felnövekvő nemzedékének általános műveltségét is érintő gond. A leköszönő rektor azzal szokta magyarázni az egyetemisták közönyét, hogy ez nem tananyag, nem kötelezhet senkit színházba járni. Enyhén szólva, értetlenül állok a dolog előtt.

Igazgató úr, az viszont nem titok, hogy hamarosan ötvenéves lesz! A sokrétű gondok ellenére kiegyensúlyozottnak látszik. Ez már megbékélés a sorssal? – érdeklődöm az újságíró közvetlen cinizmusával...

Ez sokkal inkább a két lányomnak, az ötéves Hannának és a hároméves Rózának, a családnak köszönhető. Már nem rohanok fejjel a falnak, másképpen látom a hétköznapokat, könnyebben hajlok a kompromisszumokra is. De a színházba vetett hitem és fanatizmusom nem változott. Színészként sem.

UTAZÁS AZ ÜGYNÖK KOPONYÁJA KÖRÜL - A MAI BEMUTATÓRÓL BŐVEBBEN ITT OLVASHAT