Belső monológ – Brian Eno: Reflection

Az ambientet sokan „liftzenének”, háttérzenének tartják, nagyon helytelenül (Eno is csinált már kissé önironikus lemezt Music for Airports címmel). Közelebb áll a kortárs komolyzenéhez, mint a pophoz, és bár ma már elég hozzá egy laptop, egy applikáció és egy vágóprogram, azért meg lehet különböztetni a mestert a zöldfülű kontároktól. Nem véletlen, hogy épp Enónak sikerült „átprogramoznia”a King Crimson-os Robert Frippet, aki meditatív gitárjátékával új távlatokat nyitott a stílusnak a páros által jegyzett korongokon. Produceri munkásságának méltatására pedig tíz oldal is kevés lenne.

Eno új albumán egyetlen 54 perces felvétel hallható (ingyen streamelhető a Spotify-on), és a mester felfedi az alapként szolgáló appot is saját oldalán (Generative Music). Mintha azt üzenné: csinálja utána, aki tudja.

Úgy tűnik, ez a 68 éves legenda folyamatosan fiatalodik, miközben rengeteg ifjú zenész kullog utána. A generatív zene fogalmát is ő hozta be a köztudatba, és az ő nevéhez fűződik a Windows 95 ikonikus hat másodperces bejelentkező hangja is.

A Reflection a 2012-es Lux, vagy akár az 1985-ös álomszerű Thursday Afternoon folytatásának is tekinthető. A szerző – ahogy erről több helyütt is beszél – az ambientet végteleníthetőnek tekinti, olyasminek, mintha vízparton ülnénk és ugyanazt hallanánk, de mindig egy kicsit másképp. A generatív zenealkotásnál a szerző által kiválasztott hangszínekkel algoritmusok kezdenek dolgozni, ezek döntik el milyen hangok, milyen hangnemben, milyen hosszan és gyakorisággal szólalnak meg. Az alkotás itt is a lehetőségek közül való választást jelenti, mint minden zenénél, csak technikai értelemben másképp. De ne valami new age hókuszpókuszt képzeljünk el. Ez a lemez egy hosszú belső monológ, amely egyszerre hat az agyra és a lélekre.

Brian Eno: Reflection

Warp Records, 2017

Értékelés: 8/10