Belépő egy mágikus nyelvbe

Áfra János költő nemzedé-kének egyik legjelentősebb alkotója. Rítus címmel nemrég jelent meg új verseskötete a Kalligram Kiadó gondozá-sában. Egyebek mellett az új könyvről és a folyóirat-kultúráról kérdeztük a szerzőt.

A nemrég megjelent Rítus szakít az előző két kötetben bejárt utakkal és szimbólumokkal, egészen új hangon szólal meg. Eleve meglévő koncepció terelte a szövegeket a misztika világa felé?

A Rítus szövegei kapcsán a szerzői énre vonatkozó kérdések irrelevánssá váltak, az olvasó figyelme így a beavató beszédre, a mondás mikéntjére koncentrálhat. Az előkerülő témák terén viszont nem olyan radikális a váltás, mint elsőre tűnhet, a korábbi problematikák – a gyermek-szülő és szerelmi kapcsolatok kérdéseitől a betegségekkel és a halállal való szembesülésig – újra előkerülnek, csakhogy a Rítus szövegei olykor megoldási stratégiát kínálnak ezek kezelésére. A cím előjelezi, hogy a könyvvel egy mai szemmel korszerűtlennek tűnő, babonás, mágikus nyelvi világba léphet be az olvasó. De nem előzetes koncepció alapján kezdtem írni a szövegeket, csak amikor már láttam, merre halad az anyag, tudatosabban figyeltem a készülő könyv szerkezetére, a szövegek párbeszédbe léptetésére is.

A keresztény misztika horizontjáról elmozduló versekből áll a kötet nagy része. Milyen forrásokból dolgozott, illetve a kötetben mi a tényanyag és mi a fiktív?

Tényanyagról beszélni problematikus volna, de konkrét inspirációk akadtak. A kapcsolódó kortárs művészeti munkák listáját a könyv végén megtalálja az olvasó, hasonlóan, mint az előző kötetben, a Két akaratban. A kamaszkori olvasmányélményeknek, spirituális kalandozásoknak szintén sokat köszönhet az anyag. A víziószerű leírások belső képáradatokat rögzítenek. A rituális cselekvéssorokra buzdító írások közül több is automatikus írással született – olyan archetípusok kerülnek elő, amelyeknek különböző kultúrákban hasonló jelentésük és jelentőségük van. Néhány írás mögött azonosítható akár konkrét mágikus iratok hatása is, a tét azonban nem egy lehatárolt tradíció megidézése, hanem éppen a hagyományok közötti átjárhatóság folytonosságának, a szinkretizmus elkerülhetetlenségének a megmutatása volt. A középkori mágikus kódexek szövegei sem pontos másolatokban terjedtek: alakultak a fordítás, az értelmezések és a használat során, már csak a befogadó kultúra tradícióiba való integrálás igénye miatt is. Egy-egy szöveg új kontextusba kerülve persze egészen más megvilágításba is kerülhetett.

A rítusok, ráolvasások a ma is „használatos” ünnepekkel függnek össze, mintegy más színben tüntetik fel az emberi létezést. Hiszékenység, ha bízunk az ilyesmikben, vagy igenis egészséges hit, ami a hétköznapiságunkból kimozdítva mutatja meg: „Több dolgok vannak földön és égen…”?

A rítus lényege a rend szerinti ismétlődés, ám ez egy fontos esemény is egyben, amely kilépési lehetőséget jelent a monotonitásból – a ritmus és a rítus szavak etimológiailag is közös tőre vezethetők vissza. A rítusok elemi szinten határozzák meg az emberi mindennapokat, csak ma már talán kevésbé vagyunk tudatában ennek. Ha például kizárólag a reggeli kávé elfogyasztása után vagyunk hajlandók felöltözni és kitenni a lábunkat a lakásból, mert úgy érezzük, másképp felborulna minden, a kávézás kvázi rítusként működik. Szerencsére sokunknak vannak a hitélménnyel, a spiritualitással sokkal erősebben összefüggő rítusaink. A vallásos szertartások pedig lehetőséget kínálnak, hogy megismerkedjünk a rögzült szertartásokkal, bár kérdéses, hogy mennyit értünk meg laikusként ezeknek a tényleges rétegzettségéből, az eredetileg kódolt összefüggéseiből.

Több költészeti kurzust is tartott, valamint a KULTer.hu és az Alföld szerkesztőjeként komoly rálátása van a kortárs irodalomra. Hogy érzi: szűkíthető az olvasó és a mű közötti szakadék, alakítható úgy egy folyóirat révén az olvasói ízlés, hogy az olvasó értő olvasóvá váljon?

Nincs szakadék olvasó és mű között, ez egy lózung. Aki nem tud közel kerülni egy bizonyos típusú irodalomhoz, annak nem kötelező erőlködni, a túlhangsúlyozott népnevelő retorika könnyen fullad önmaga paródiájába. Példaként felhozhatom a milliárdokkal sáfárkodó Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. nyilatkozatait, melyek szerint majd ők visszavezetik az olvasót az irodalomhoz, miközben tudható, hogy a felolvasóestjeiken a jól megfizetett érintetteken kívül alig néhány külsős vesz részt, szóval mindenféle tévéműsor meg újságmelléklet ellenére messze alulmarad a hatékonyságuk az általuk olvasóktól elidegenedettnek tartott irodalomhoz képest. Abban sem vagyok biztos, hogy a nyomtatott irodalmi folyóiratok ma képesek felvállalni szélesebb körben a véleményformálás feladatát. Ezeket a lapokat általában már eleve olyanok veszik kézbe, akik kondicionálva vannak az irodalmi közbeszédre. Ugyanakkor ennek a megalapozásában, a kör szélesítésében kulcsszerepe lehet a kortárs irodalmat játékba hozó magyaróráknak, a rendhagyó irodalomóráknak, az irodalmi műhelyeknek és táboroknak, művészetköziségre építő programoknak. Az online kulturális oldalak megteremtik az esélyt arra is, hogy ez a szocializáció alternatív módon, eseményekhez való kapcsolódástól függetlenül induljon el, ezért is lehet, hogy manapság egy írással kísérletező középiskolás jó eséllyel érvényesebb hangon tud megszólalni, mint mondjuk én tizenegynéhány éve. Nyomtatott lapok ritkábban tudnak átütő eredményt elérni ezen a téren, az ízlés alakításában, a kanonizációban ugyanakkor még mindig nagyobb szerepük van.

Mesedrámát is írt az utóbbi időben, ezt a Libakerti Általános Iskola dráma tagozatosai adják majd elő Debrecenben. Egyszeri kitekintés ez a gyerekirodalom felé?

A Tálti és a Világfa felkérésre készült, de csak annyi volt a megkötés, hogy a szöveg hozzon játékba környezetvédelmi kérdéseket is. Számomra épp ez vált motiválóvá, ugyanis a klímahelyzetet, a környezeti tudatosság fejlesztését elemi fontosságúnak érzem. Igyekszem minél kevésbé növelni a saját ökológiai lábnyomomat, lassan egy évtizede szelektíven gyűjtöm a szemetet, elsősorban tömegközlekedéssel utazom. A gyerekek már javában dolgoznak a szöveggel, és állítólag nagyon élvezik, a premier e héten lesz, aztán más iskolákban is tervezik előadni. Ha nem siklik félre nagyon, akkor valószínűleg fogok még kísérletezni gyerekeknek szóló szövegekkel.

Négy éve halt meg a Debrecenben élt költő, Borbély Szilárd, akivel jó kapcsolatot ápolt. Most úgy tűnik, kezd egy kultusz kialakulni körülötte. Mennyire segítheti ez a művei befogadását, az életműve utóéletét? Ön alkotóként érez-e felelősséget, hogy foglalkozzon Borbély művészetével?

Már azelőtt is éreztem felelősséget Borbély Szilárd munkásságának népszerűsítése iránt, hogy a tragédia bekövetkezett volna – még egyetemistaként indítottam el a szerzői Facebook-oldalát, amit a halála óta Veisz Bettinával viszünk. Senki nem lehet próféta a saját hazájában, szokták mondani, s ezt Szilárd különösen érezte a bőrén, Debrecenben elég ambivalensen viszonyultak a munkásságához, nem mindig kapta meg a kiérdemelt elismerést a szűkebb környezetétől. Lars von Trier lenyűgöző alkotásának kegyetlen valóságára utalva Szilárd gyakran nevezte Debrecent Dogville-nek. A kultusz azonban azóta egyértelműen kialakult, és remélhetőleg egyre erősebb lesz. Halála negyedik évfordulóján a Déri Múzeumban beszélgettünk szép számú közönség előtt a munkásságáról, s rá emlékező rendezvények minden évben vannak. A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének kiadványa, a Studia Litteraria pedig tavaly tematikus számot is szentelt az emlékének.