Bejött, amire számítottunk

Idén nem volt olyan nagy a tét. Ha csak nem magát a gálát vesszük tétalapul. Sokáig izgultunk. Sikerül-e megtartani, vagy úgy jár, mint az Arany Glóbusz-díjkiosztó. Beárnyékolja a forgatókönyvírók sztrájkja. Elmarad, vagy legalábbis nem olyan formában valósul meg, ahogy azt megszoktuk. Végül lezajlott: annak rendje és módja szerint, pompával, csillogással. Nem volt olyan nagy a tét, nem volt olyan hangzatos a találgatáskampány, mint két éve. Akkor Ang Lee jól felkavarta a kedélyeket. Hosszú találgatások tárgya volt, hogy az Amerikai Filmakadémia mennyire bevállalós, nyitott és toleráns – merik-e kihozni a legjobb filmnek a meleg cowboyok tragikus románcáról szóló Túl a barátságont. Nem merték. A legjobb rendezés díját viszont nem lehetett elvitatni Ang Lee-től. A legjobb film Oscarjával vagy anélkül – a Túl a barátságon kultuszfilmmé vált (ez is minősíti valamelyest az akadémia tagjainak értékelését, a díjodaítélést). Idén langyosabban folydogáltak a gálát megelőző események: a bulvárhíradások nem annyira a filmekről, inkább a ruhákról, az ékszerekről és az (adóköteles) ajándékokról szóltak, ki miben vonul majd fel, melyik szín a legdivatosabb. Mintha a filmek mellékes szereplői lennének a filmvilág legnagyobb bankettjének. De talán azért is nem volt olyan puskaporos a várakozás töltete, mert nem volt akkora a tét. Sejthető volt, ki mivel távozik majd a Kodak Színházból. A korábban kiosztott díjakkal tiszta menetelésben haladtunk az Oscarig. A markáns színészi teljesítményeiről ismert Daniel Day-Lewis és a (tájainkon) ismeretlen Marion Cotillard sorra gyűjtötte be az elismeréseket – BAFTA, Arany Glóbus, Cesar. Az előbbi fizikailag és lelkileg is olyan erőket vetett be pénzéhes és hatalomittas olajfúróként a Vérző olaj című filmben, hogy nem volt kétséges, ezt a színészi és emberi bravúrt már nem lehet felülmúlni. Ha nem ő kapja, nincs igazság. A fiatal Marion Cotillard olyan átható pozitív és negatív energiákkal, olyan átváltozásokkal, annyiféle hiteles érzéssel keltette életre Edith Piafot, hogy egy egész életművet hord magában az alakítása. Nem lehetett nem ő a legjobb. Javier Bardem pályája is rég Oscarért kiáltott: első jelölését – kubai költőként a Mielőtt leszáll az éj című amerikai opusban – nem sikerült Oscarra váltania. A belső tenger eutanáziáért könyörgő, ágyhoz kötött betegeként is megérdemelte volna a legnagyobb elismerést. Végre megkapta – igaz, mellékszerepért, de mindegy, rég tudtuk, hogy Oscar-díjas színész. Tilda Swinton már Orlandóként elvarázsolt arisztokratikus eleganciájával, színészi átalakulásaival Sally Potter 1992-es filmjében. A legnagyobbak közé tartozik, tudtuk abból is, hogy független rendezők benne gondolkoznak – legutóbb Tarr Béla kérte őt fel A londoni férfi című, legújabb munkája egyik főszerepére. Az Oscar igazi nagy vesztese Johnny Depp – harmadik jelölését sem aranyozták be a nagy értékű szoborral. Ilyen erős mezőnyben azonban nem vesztes pozíció alulmaradni. Szoborral vagy anélkül – a legnagyobbak egyike.

A fő kategóriákban az egyelő eséllyel – nyolc-nyolc jelöléssel – indult Nem vénnek való vidék és a Vérző olaj közül nem az amerikai sikertörténet került ki díjazottként, hanem a Coen fivérek sajátos, „emberbedarálós” stílusa. Tudtuk, hogy ez is nyerő.

A legjobb külföldi filmre – témájuk miatt – a lengyel Katyn és az osztrák Pénzhamisítók számított a legesélyesebbnek. A náci haláltáborban a tehetséggel való manipulálás története győzött – megérdemelten.

Vasárnap este nagyobb csalódások nélkül zárult a filmes év Los Angelesben.