Beíratások előtt a családban – 4.

Sőt, már az sem meglepő, ha akad egy-egy kisdiák, aki iskolába lépéskor tud olvasni, valamint összead, kivon a tízes számkörben! Ilyeneket hallva-olvasva néhány szülő úgy véli, hasznosan cselekszik, ha előre megtanítja gyermekét a betűk és a számok ismeretére. Úgy véli, e szorgoskodásával elősegíti, hogy csemetéjének ne legyenek nehézségei az iskolában.

Ne igyekezzen a szülő mindenáron észkombájnt nevelni gyermekéből! Lehetséges ugyanis, hogy túlbuzgóságával többet árt, mint használ. Tudniillik ezek a tanulók a kezdeti időszakban valóban a legügyesebbek, nem igényelnek külön magyarázatokat, külön foglalkozást, mégis több gondot okoznak, mint az olvasás tudományával csak akkor ismerkedő társaik! Zavarják az óra menetét, rendbontó viselkedésükkel felborítják a tanítási óra rendjét. Mert amíg osztálytársaik betűzik a szavakat, ők unatkoznak, hangoskodnak, társaik helyett ők mondják meg az eredményt, állandó szereplési vágyban égnek, szinte háttérbe szorítják a többieket. Viselkedésük a szemtelenség határát súrolja, ezért sok esetben magaviseleti megrovásban részesülnek.

Nevelési aranyszabály

Megesik, hogy azok a tanulók, akik lépéselőnyben voltak osztálytársaikkal szemben, később, a betűismertetés után, amikor már az osztálytársak is olvasnak, visszaesnek, észrevehetően lemaradnak, s előfordul, hogy gyengébben, nagyobb hibaszázalékkal olvasnak, mint azok, akik a tanítói magyarázat segítségével jutottak el a célig. Ők, az év eleji „menők” a kezdet kezdetén kevesebb időráfordítással, feleannyi gyakorlással érték el azt az eredményt, amit társaik. Ezáltal túlzottan magabiztosakká váltak, nem volt szükségük igyekezetre, szorgalomra, elszoktak a rendszeres gyakorlástól. A kezdeti lazaság, az elmaradt, ki nem alakult következetes munka megérlelte gyümölcsét. S ha időben nem eszmél szülő s pedagógus, e szülői „jó szándék”, valamint a tanuló lazasága azt eredményezheti, hogy a többiek már jobban olvasnak, mint ő. Vagyis ez esetben is az aranyszabály érvényes: ha a gyermeket érdekli a betűk világa, ha természetes kíváncsisággal vonzódik iránta, akkor elégítsük ki kíváncsiságát! Ha érdekli a matematika, gyakoroljunk vele – de erőltetni egyiket sem szabad!

Ha a szülő valóban segíteni akar a beíratások utáni időszakban gyermekének, akkor csupán annyi fáradságot kell vennie, hogy már az iskola megkezdése előtt a leendő kis elsős számára tanulóhelyet rendezzen be. A legjobb, ha a tanévet váró kisdiáknak saját szobája, íróasztala van, ahol rendben tarthatja felszereléseit, eszközeit. Ha erre nincs mód, akkor olyan helyre kell állítani az asztalt, ahol a legnagyobb nyugalom biztosítható.

Legfőbb teendők

Az első naptól kezdve követeljük meg íróasztala, holmija rendben tartását. Az iskolába való felkészítés nem csupán a szükséges eszközök megvásárlásából áll!

A gyermeket lelkileg is rá kell hangolni az új helyzetre. A szülőnek el kell látnia gyermekét tanácsokkal, segítenie kell a megfelelő viselkedési formák kialakulását. A legnagyobb hiba, amit a szülő vagy a beiskolázandó gyermek környezete elkövethet, ha fenyegeti őt az iskolával. „Megmondom én a tanító néninek, hogy milyen rossz vagy!” „Majd ellátják a bajod, kerülj csak iskolába!” Ismerősen csengenek ezek a mondatok, hiszen sok szülő szájából elhangzottak már. Ha egy picit is eltűnődünk a leírtakon, rádöbbenünk, hogy ez a fegyelmezési (vagy inkább felkészítési?) módszer egyáltalán nem alkalmas arra, hogy eltántorítsa a rosszalkodó gyermeket a csínytevéstől. S hogy miért nem? Egyszerűen azért, mert a felnőttek felkeltették benne a kíváncsiságot, s arra fogja fordítani energiáját, hogy megtapasztalja, igazat mondtak-e neki. Konfliktushelyzeteket idéz elő, kíváncsisága arra sarkallja, hogy megtudja, hol a határ, meddig mehet el a szabályok semmibevételével... Figyelmét, energiáját nem a tananyagra összpontosítja, ezáltal az egyébként csavaros eszű, logikus gondolkodású (mert az ilyen kópék nagy része kiváló adottságú) gyermek magaviselete és tanulmányi eredményei feszültséget szülnek mindjárt kezdetekkor. (Arról nem is beszélve, hogy a kirívó példa ragályos is lehet; s ha az ilyen gyermek társra lel az osztályban, csak kellő tapasztalattal rendelkező, pedagógiai adottságokkal felvértezett tanító tudja a kínos helyzetet kellőképpen kezelni.) Az ilyen viselkedés semmiképpen sem kedvez a diák-pedagógus, pedagógus-szülő viszony harmonikus kialakulásának. Ne használjuk fel tehát semmiképp a leendő iskolát, a tanítót ijesztgetésre, fegyelmezésre!

Sok szülő számára gondot okoz a köszönés megtanítása. A gyermeknek tudatosítania kell, hogy a köszönés az emberi érintkezés alapvető formája. A kicsiket gyakran figyelmeztetni kell még a „kérem”, „legyen szíves”, „köszönöm szépen” szavak, kifejezések használatára. Ne hunyjunk szemet efelett! E kifejezések elsajátíttatására a legjobb módszer a személyes példamutatás. Ha a családban alkalmazzuk, ha a mindennapi érintkezés szerves velejárója, akkor ezt tanítani sem kell: a gyermek észrevétlenül teszi sajátjává.

Kissé nehezebb a tegezés-magázás forma elsajátíttatása. Újabban divattá vált ugyanis, hogy a gyermek nem csupán a családtagokat (szüleit, testvéreit, a nagy- és keresztszülőket) tegezi, hanem minden ismerőst és ismeretlent egyformán. Mosolyt varázsol szülőnek, pedagógusnak egyaránt az arcára, ha azt hallja: „Tanító néni, légy szíves...!” vagy „Törjél a csokimból, vegyél a cukorkámból...!” Ami a tanév elején még mosolyt fakasztó, aranyos jópofaságnak tűnik, az idővel, ha nem következik be változás, a legtöbb pedagógus szemében szemtelenség, neveletlenség lesz. Hívjuk fel a gyermek figyelmét, hogy illendően szólítsa meg tanítóját – és minden felnőttet! Ne a kéréssel, ne a kérdéssel kezdje mondandóját! Mennyire másként hangzik a „Mutassa meg nekem is!” mondat, mint ez: „Tanító néni, kérem, mutassa meg nekem is!”

Szintén otthonról hozott szokás a trágár beszéd. Bár ezt a szülők általában tagadják, gyermekük elsősorban tőlük hallja a csúnya, számára gyakran teljesen értelmetlen szavakat. Ha a szülő erről le akarja szoktatni gyermekét (s vajon miért ne akarná?), leghelyesebb, ha a saját nevelésével kezdi a leckeadást. Rendkívül fontos, hogy a gyermek ne szokjon rá a trágársággal teletűzdelt beszédre! (Bár néha előadódik, hogy a gyermek száján kicsúszó durva, vulgáris kifejezést mosollyal fogadja a felnőtt – ez a reakció a nevelés minden eddigi eredményét dominójátékként dönti romba! A felnőttek körében kiváltott sikerélmény ismételt alkalmazásra, újbóli felhasználásra serkenti őt! S észrevétlenül e kifejezés is szókincse részévé válik.)

Kedves szülők, felnőttek, éljünk példamutatással! Akár kérjük meg a gyermeket, hogy szóljon ránk, ha figyelmetlenség folytán csúnya szó csúszik ki szánkon...!

(Pénzesné B. Ilona jegyzeteinek felhasználásával)