Befogadó ékszerdoboz

A legtöbb európai utashoz hasonlóan jómagam is New Yorkban léptem az USA földjére. Talán nem szükséges hangsúlyoznom, hogy már első városnézési sétám során megállapíthattam, New York csakis önmagával mérhető. Jóllehet zsúfolt, ugyanakkor lenyűgöző, bár zajos, mégis érdekes, gazdag, másrészt nyomorgó, konzervatív s egyszersmind radikális, és sorolhatnám tovább.

Az egyik meglepetés akkor ért, amikor manhattani városnézésem során elsétáltam a Lexington Avenue és a Park Avenue (sugárút) közötti kis téren álló Szent Bertalan katolikus plébániatemplomba, amely értesüléseim szerint az egyetlen bizánci stílusú egyházi építmény az USA-ban. Még otthon, tehát utazásom előtt olvastam egy szaklapban, hogy egy New York-i vállalat azzal a nem titkolt szándékkal szeretné megvásárolni a templomot, illetve a helyét, hogy azon egy modern felhőkarcolót építsen. Egyszersmind kötelezettséget is vállalt, hogy a templomot alkotóelemeire bontva a város egy másik területén az eredeti terveknek megfelelően újból felépíti. Az említett szaklap szerint a tulajdonos katolikus egyház képviselője hajlandó is lett volna elfogadni az ajánlatot (?), ám az illetékes műemlék- és környezetvédők, valamint más intézmények, Carter volt amerikai elnökkel az élen ezt megakadályozták.

A vállalat képviselői akkor egy másik megoldást ajánlottak, mégpedig hogy a templom feletti légteret vásárolnák meg, s a felhőkarcolót oly módon építenék fel, hogy annak alapját és alsó emeleteit a templomon kívül helyeznék el egy acélszerkezetű, alaphely szempontjából lényegében igénytelen oszlopsoron, míg az épület felső részét a templomon mintegy átívelve építenék fel. Feltehetően arra számítottak, hogy a régi magyar közmondás szerint (elnézést kérek a profán hasonlatért) így a kecske is jóllakna, a káposzta is megmaradna. Az egyház illetékesei ezt a megoldást is elfogadták volna, ám a már említett műemlék- és környezetvédő szervek elvetették. Az említett szaklap állítása szerint a terv megvalósítása ezzel lényegében holtpontra jutott, s a továbbiakról már nem szólt az írás.

Mindezeken elmélkedve aztán megérkeztem a térre. És mit láttam? A templom a teret körülvevő felhőkarcolók között (ha jól emlékszem tízet számoltam meg), mint egy gyönyörű kis ékszerdoboz, dacolva a felhőkarcolók büszkeségével, eredeti helyén és eredeti szépségében tündöklik. Az történt ugyanis, hogy a felhőkarcolót a plébánia épületéhez ragasztva a templom feletti légtér megsértése nélkül építették fel.

Isten hajléka tehát a helyén maradt, és büszkén hirdeti az amerikai demokrácia felelősségtudatát. A Szent Bertalan-templomba lépve mindjárt az előcsarnokban találjuk magunkat, amelyből – a bizánci stílusnak megfelelően – több ajtón keresztül jutunk be a fallal elválasztott s a hívők részére szolgáló hajóba, majd pedig a szentélybe, ahol a főoltár áll. Az előcsarnokban azonban nem templomi célokat szolgáló tárgyak, hanem takarókkal fedett ágyak sorakoztak, szekrények és székek, s kisebb ajtók, melyek a mellékhelyiségekbe vezettek. Mivel templomban ilyen jelenséggel életemben először találkoztam, az éppen ott tartózkodó egyházi személytől kértem felvilágosítást, aki elmondta, hogy amikor évekkel ezelőtt igény mutatkozott rá, éjjeli menedékhelyként rendezték be az arra rászoruló hajléktalanok részére. Feltételként szabták, hogy a menedékhelyet este az utolsó istentisztelet befejezése után foglalhatják csak el, míg reggel az első megkezdése előtt el kell hagyniuk, hogy jelenlétükkel ne zavarják a híveket. Egyébként a helyiség takarításáról ugyancsak a lakóknak kell gondoskodniuk. Betegség esetén egy másik menhelyre költöztetik őket, ahol megfelelő ellátásban részesülnek. Mindezen túlmenően a közeli plébánia épületében napi egyszeri étkezést is nyújtanak számukra. A lakók a szabályokat betartják, egymással és szállásadóikkal is megfelelően viselkednek, így nézeteltérésre sem került még soha sor.

A templomot elhagyva az evangélium ide vonatkozó sorai jutottak eszembe: „Jöjjetek Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta (...), mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek...” (Mt 25, 34–36).

A legnagyobb meglepetés azonban akkor ért, amikor hazatértem után egy lelkésznek lelkesen meséltem tapasztalataimat, aki Isten házának megszentségtelenítéseként könyvelte el a hajléktalanok befogadását a templom előcsarnokába. Ebbéli véleményének megítélését a tisztelt olvasó lelkiismeretére bízom.