Beavatás az olvasói élvezetekbe

Csehy Zoltán és Pályi András az estenSomogyi Tibor felvételeDe ne vágjunk a dolgok és a történések elébe, és tartogassuk a desszertet a végére, amint azt a bemutatón is tették, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy sikerült kellőképpen felcsigáznunk a jó könyvek iránt korántsem közömbös olvasókat. Most persze joggal vethetnénk fel, hogy a jó könyv minden olvasónak mást jelent, érdeklődési területétől függően. Igaz, hogy egyetlen kiadótól sem várható el, hogy mindenkinek az érdeklődését kielégítse, a Kalligram Kiadó mindenesetre kísérletet tett arra, hogy a szépirodalom és az irodalomtudomány palettájáról sokféle színt kínáljon: a regénytől a verseken és esszéken át a tanulmányig. A bemutatott könyvek szerzőinek életkora is széles intervallumot alkotott: a „legidősebb” több ezer éves, a legfiatalabb pedig a húszas éveiben járó elsőkötetes volt.

S ha már az életkornál járunk: ez is főszerepet játszott a budapesti Kalligram-esten Pályi András révén. A jeles írót és műfordítót, aki a közelmúltban ünnepelte 60. születésnapját, a kiadónál megjelent, Képzelet és Kánon című esszékötetének méltatásával köszöntötte Szegedy-Maszák Mihály. Az utóbbi harmincöt év során írt és kötetbe gyűjtött esszéinek és bírálatainak Szegedy-Maszák szerint „az ad időszerűséget, hogy mintegy sarokba szorítja az olvasót, s arra kényszeríti, próbáljon meg eltöprengeni kultúránk folytonosságának kérdésein. A kötet élesen rávilágít azokra a változásokra, amelyek döntően átalakították a magyar irodalmat a legutóbbi évtizedekben.” A köszöntéshez csatlakozott a Kalligram folyóirat is, amely a jubileum alkalmából Pályi-számot jelentetett meg, s ezzel a számot ismertető Dérczy Péter szerint nem kis kockázatot vállalt, mivel „Hizsnyai főszerkesztő úr beköszöntőjében finoman utal arra, hogy Pályi András talán nem az őt méltán megillető irodalomtörténeti pozícióban helyezkedik el, még akkor sem, ha pályáját azért egy-két értő írás, elemzés is kísérte.” E pozíció korrigálására tett kísérlet, azaz az író bevonására az irodalmi kánonba, a Kalligram részéről mindenesetre folyamatosnak mondható, hiszen a könyvműhelyben már jó néhány Pályi-kötet látott napvilágot az utóbbi években. Igaz, egyelőre nem annyi, mint ahány Grendel-kötet. Kossuth-díjas írónk életműsorozata ugyanis már a 11. kötetnél tart a Kalligramnál, amely most A szabadság szomorúsága címmel adta közre Grendel Lajos régebbi és újabb novelláit. Gróh Gáspár, a könyv méltatója önkritikusan „felülbírálta” korábbi, nem igazán lelkes bírálatát, és meg is magyarázta ennek okát. Szerinte vannak olyan kéziratok, amelyeknek – valahol a kiadói fiókokban – bizonyos „érési időre” van szükségük, mint a piaci szedernek, és érzése szerint Grendel egyes művei azért nem arattak megjelenésük idején kirobbanó sikert, mert ezen az érési folyamaton nem jutottak túl. Némi távlatból azonban sokkal érettebbnek hatnak, akárcsak A szabadság szomorúsága írásai, amelyek egy része annak idején Az onirizmus tréfái címmel látott napvilágot. A tanulság? Grendel köteteit okvetlenül érdemes újraolvasni.

Németh Zoltán két elsőkötetes szerzőt „avatott”. Archleb Dániel AUA és ATUA című regénye kapcsán egyebek mellett megjegyezte: „A témaválasztás okán akár kultuszregény is lehetne, én személy szerint nagyon örülnék, ha az lenne. Minden adott ehhez. Olyan világ tárul elénk ugyanis írásából, amely egy világméretű katasztrófa utáni léthelyzet színfalai közé vezeti olvasóját.” Némileg békésebb témát dolgoz fel Fábián Nóra A nagyváros meséi című munkája. A Németh Zoltán által „au-pair irodalom”-nak titulált könyv főszereplői Londonba került fiatalok. Németh Zoltán úgy véli, minden mű egyik fő problémája a nyelv megkeresése. Hogy milyen nyelvet sikerült találnia Fábián Nórának? „Meglehetősen kedvemre való nyelvet, amelyen esős, ködös, homályos késő őszi estéken szokott olvasni az ember. Nyugodt ez a nyelv, hiszen nem akar többet adni, mint amire vállalkozik, és becsületes is, mert azt nyújtja, amit (az általam tulajdonított szándéka szerint) nyújtani akar” – tudhattuk meg Németh Zoltántól. S miután szembesültünk a nyelv, a kommunikáció fontosságával, jött a csend. Pontosabban – Bedecs László tálalásában – terítékre került Zsadányi Edit A csend retorikája című tanulmánykötete, amelyben a szerző 20. századi regényeket elemezve vizsgálja, mi lehet az oka egy-egy műben a csendnek, az elhallgatásnak. Izgalmas téma feldolgozására vállalkozott Zsadányi Edit, hiszen a ki nem mondott szavak olykor sokkalta nagyobb feszültséget tudnak kelteni, mint a kimondottak, és valami megmagyarázhatatlan késztetést is kiválthatnak, hogy valamilyen úton-módon kicsikarjuk őket...

És hogy a beígért erotika se maradjon ki: aki arra kíváncsi, miképpen tehetjük magunkévá a szöveget, milyen módon lehet vele olvasói (és valóságos) izgalmakat kelteni, annak Csehy Zoltán A szöveg hermaphroditusi teste című tanulmánykötete adja meg a választ. Bene Sándor méltató szavai szerint– a humanizmus, az antikvitás és az erotográfia köréből merített – tanulmányaiban a költő Csehy, „az antik erotikus költészet kongeniális fordítója” a gyönyörökbe beavattatásra éhesen, míg a tanulmányíró a megismerésvágytól hajtva nyúl a szöveghez. „A kötetben szereplő tíz tanulmánynak szinte mindegyike a költői és fordítói műhelymunka eredménye, amelyek azonban igényt tartanak a magas színvonalú magyar humanizmuskutatás tudományos diskurzusában való részvételre is” – mondta Bene. Ha tehát avatott, nem mindennapi élményeket ígérő kalauzt keresünk az antik és humanista költészethez, bátran nyúljunk a „játékosan ironikus filológus Csehy és a szövegörömben élvezkedő újraalkotó Csehy” kötetéhez. Vagy éppen másik munkájához, Sztratón Kölyökmúzsa avagy a fiúszerelem művészete című művének általa magyarított változatához, amely a hosszú időn át alkalmazott, szemérmesen körülíró, az eredeti művet kicsit talán megszeppenve fátyollal eltakaró fordítások helyett ismét élettel teli, szókimondó, élvezetes – hamisítatlan „antik csehys” stílusban született.