Bartók Imre: Zodiákus II

Csöngetnek.

Résnyire nyitom az ajtót. A Zodiákus az. Állok egy percig, amíg megkérdezi, mi lesz, beengedem-e végre. Kiakasztom a láncot, és félreállok. Leveszi a kabátját, kissé hanyagul, de a vendégjoggal mégsem visszaélve lehajítja az egyik székre az előszobában. A csizmáját nem veszi le, noha vastag rétegekben ragadt rá a sár. Hangtalanul lép a szőnyegre, de a parkettán csikorognak a talpába szorult kavicsok. Mutatom, hogy merre menjen, arra van a nappali, üljön le, mindjárt jövök én is, csak fel kell takarítanom. A többiek bármelyik pillanatban hazaérhetnek.

Leül, én teszek egy kört a lakásban, visszamegyek a szobámba, lefekszem az ágyra, elképzelem, hogy vasárnap van. Lázas vagyok, és valaki Trója ostromáról és a régi hősökről mesél. Lekászálódom az ágyról, kimegyek a konyhába, a cselédszobába, kinézek a szomszédos gangra, végignézek a polcokon, Az undor története, Hogyan valósítsuk meg álmainkat, Kilencvenkilenc trükk betörők ellen, Seneca hétköznapjai, A kék oltár, majd, valamivel mellette (innen alighanem eltűnt egy könyv), a Mit tegyünk, ha úgy érezzük, hogy követnek?.

Visszamegyek a nappaliba. Nem biztos, hogy ő az, de a hangja ismerősnek tűnt. Ugyanott ül, mint az imént. A jelek szerint kiszolgálta magát. Kivett egy csészét a bárszekrényből, beleöntött egy kis vermutot, a tányérkába pár szem sós mogyorót szórt. Ritka pillanat, amikor egy mogyorót széltében sikerül elharapni, amikor egy apró harapás hatására a szférikus létezés e ragyogó gyémántja, a gyönyör enyhén elliptikus kelyhe egyszerűen kettéválik. Földlemezek csúsznak el így egymáson, nagy egyetértésben, sebészi pontossággal. (Figyeljünk rá, hogy hasonlataink ne utánozzák a hétköznapok unalomig ismételt megpróbáltatásait.)

Belekortyol a vermutba. Talán meg kéne kérdeznem, elégedett-e az italával, tölthetek esetleg valami mást, egyáltalán, szóval kéne tartanom a vendéget. Mr. Zodiac, egyenesen az ábécé végéről érkezett ide hozzánk, mondja, jól utazott? Ősidők pókfátylain rebbent keresztül, amíg megállhatott az ajtónk előtt, kitartó ember. Nem kérdezek, nem mondok semmit, ő csendben csipeget, látom rajta, hogy türelmetlen.

Mit mondtál, mikor érnek haza?

Nem mondtam semmit. Azt kéne felelnem, hogy nem mondtam semmit, de ezzel csak a gyengeségemet árulnám el. Annyit mondanék ezzel, hogy nem értettem meg a helyzet irtózatos gravitációját. Árulás volna a félelemmel szemben. Ugyanakkor, villan át rajtam, ha így teszek, ha együgyű válaszokat adok, megfosztom egy fontos fegyverétől. A beszélgetésben valaki mindig alul marad. Éppen ezért ő nem is beszélgetni akar velem, amikor megszólít, világossá teszi, hogy nem választ vár – éppen azt várja, hogy ne válaszoljak.

Odakint felélénkül a forgalom. Tompán, de az emeletig hallatszik a dízelmotorok nyúlós, rekedtes, azbesztízű károgása. A folyó felett költöző madarak rikoltoznak.

Mit mondtál, mikor érnek haza?

Bármikor hazaérhetnek.

Akkor még várok egy kicsit.

Várakozzunk együtt. Leülök mellé. Nem vele szemben, nem átellenben, hanem mellé, a térdünk összeér, a vállunk összeér, pontosabban a vállam a felkarjához ér, valami feszültséget érzek benne, valami túlságosan régen olajozott, száraz merevséget. Ami egy kitérővel indult, most túlzott közelségbe vált, ezzel védekezem, ha már hallgatni nem sikerült. Valahol kés lapul – hol lehet? Bárhol, a kabátja belső zsebében, a combjához ragasztva, a cipője orrában, a gerincében, amit egyenesen a csigolyái alól ránt majd elő. Bárhol lehet. Várakozzunk.

A fal felé fordulok. Sorjáznak a könyvek a vékony, művérrel lefestett polcokon. A tundra gyermekei. Főzőiskola. Hétszázan a ponyva alatt. Csigaháton Tibetbe. Halld szavam, emlékezet. Míg van élet, érdemes ölni.

Nem tehetek semmit. Járkálok, de csak képzeletben. Várunk.

Mintákat figyelek a falon, a polcokon. A könyvek színeváltozását. Valaki mintha most ébredne az egyik szobában. Túl sok fotelt zsúfoltak ebbe a nappaliba. Legalább egyet ki kéne vinni az előszobába, de már az is tele van. A vécé mocskos, a csempék sárgák, a zománc sárga, a víz is sárga.

Időnk, mint a tenger.

Tényleg maga az? Maga telefonált?

Előfordult, hogy telefonáltam.

Miért nem veszi elő a kését?

Az ajka lebiggyed, reszket, aztán belemar a mogyoróba, habzsol, ráiszik néhány korttyal, újratölt. Feláll, az ablakhoz megy, kinyitja a széles ablaktáblákat, kihajol, nem, kimászik a párkányra, a galambürüléken fekve kémleli az utcát, mikor bukkannak fel végre a többiek, lássák ők is. Mögötte állok, fogom a lábát. A félreszabott, krokodilbőr csizmáját fogom. Miért ez a félelem, ez a tétovaság, miért bennünk álmodja legszörnyűbb álmait a szellem.

Visszaereszkedik, újra elfoglalja a helyét a fotelben, iszik. Rövidre nyírt, fekete haja alatt kitágulnak a pórusok. A homloka még az árnyak közt is csillog.

Én vagyok az, mondja.

Én vagyok az, aki bevégzem majd. De valaki más parancsol.