Bartók Imre: Pereat mundus

Akik most ágálnak, hogy „korai még”, vagy éppen „történelmi tévedést” kiáltanak, de azok is, akik szerint „már rég megérdemelt volt” – ugyanúgy tévednek. Jó- és rosszakaróim is teljes mértékben fogalmatlanok azt illetően, hogy immár évek óta micsoda alkotói krízisben vagyok.

Ami az íróságomat illeti, egyenes pálya helyett egy szabálytalan, ügyetlen kézzel megrajzolt ellipszist látok, amely egy ponton éles kanyart véve visszatért a kezdetekhez. Felemelkedtem, önerőből, egy nagy-nagy szökkenéssel, még magasabbra is, mint reméltem, minthogy láthatatlan kapaszkodókra leltem a szférák közé vezető utakon, szellemi atlétika volt ez, könnyen megjósolható végeredménnyel, és csupán az vigasztal, hogy félúton, kalandom zenitjén legalább volt egy pillanat, amikor pompás kilátásom nyílt az alattam elterülő tájra. A táj, amely innen tekintve inkább térképnek látszott, kétségkívül bámulatosnak bizonyult, noha túl magasan voltam ahhoz, hogy rendesen megfigyeljem az odalent sürgölődő alakokat, és talán éppen ez a túlzott emelkedés volt a problémák forrása, Ikarosz gőgje, aki nem hallgatott apja tanácsára, az apjára, aki egyébként útvesztők tervezéséből gazdagodott meg, és talán a feleségemnek mégsem volt teljesen igaza, amikor azt mondta, Az a baj, hogy nincsenek ambícióid, hiszen nem ambícióknak voltam híján, hanem arányérzéknek, elvégre nem az elérhető legnagyobb magasságot, hanem a kiküzdhető legjobb perspektívát kellett volna megcéloznom, ahonnan ideálisan leírható az odalent tévelygő, nyomorult és magányos alakok gyötrődése.

Hol az arany közép a közhely és a tekervényes körülményeskedés között, az elkoptatott frázisok és a tudás között, a metafora és a szó között, hol rejlik a befogadható formába csorgatott bölcsesség és tapasztalat, a reggelek bódító tisztánlátása, hol rejtőzik az irodalom? Ha nem gondolok rá, tudom, mi az, ha gondolkozom róla, nem értem, és még csak nem is a művészet varázslata, vagy valamiféle hamis alkotói tudat ellentmondása ez, hanem egyszerű élettani tény. Nem lehet minden mondat mellé felhúzni egy őrbódét, benne rögtönzött nyelvtudományi konferenciával. Nem lehet örökké bírni a napi robotot az idegek futószalagja mellett. Emészt a félelem, hogy mindez elillanóban, miként azok a mélytengeri teremtmények is füstölögve kipukkadnak a napon, ha partra sodorja őket a vihar. Hogy aztán ez a halálgyakorlat, önnön berekesztésének vágya és követelése lényegileg hozzátartozik az íráshoz, avagy kortünetről, egyszerűen az összetett struktúrák ellehetetlenüléséről van-e szó, nem tudom, abban viszont biztos vagyok, hogy alkotói összeomlásom okait errefelé kell keresgélnem.

Egyetlen vigaszom, hogy kiadott szövegeim émelyítő rengetege mellett létezik egy másik, titkos birodalom, és lényegében ez alkotja az igazi életművemet. Ezek a szövegek nem mások, mint az ellenségeimnek írt leveleim. Amolyan kötőanyag ez, láthatatlan sejtközötti állomány, amely egymáshoz kapcsolja a műveket. Egyszer majd ihletetten szerkesztett, rózsaszín szalagocskával átkötött kötetbe rendezem őket: Ötszáz levél, amelynek senki sem örült. Ez lesz hitvallásom és testamentumom, egy polifón, laza szövésű vádbeszéd, amely a címzetteken túl a lehető legszélesebb közönséget igyekszik megszólítani. Persze, hiába örvendezek most az egykori taktikai csapások fölött, a levelek születésének idején általában lényem legmélyéig átjárt a kétségbeesés, fojtogatott a keserűség és a neheztelés, és elküldésük pillanatában, ha adhattak volna is némi elégtételt, azt teljes mértékben elfojtotta a lehetséges következményektől való szorongás. Ugyanakkor: Vae victis!
Íme, egy részlet az egyik kritikusomnak írt dolgozatból:

Kedves XY!

Az előző alkalommal talán félreérthető voltam, és szeretném élesebb megvilágításba helyezni a történtekkel kapcsolatos gondolataimat, illetve mindazt, amit Ön iránt érzek. Ez utóbbi végső soron egyetlen szóban összegezhető, és ez a szó a gyűlölet. Nos, nem, talán mégsem összegezhető ebben, hiszen érzéseim egy szélesebb spektrumon helyezkednek el, és ezekhez sorolandó még a megvetés, az undor, a szánalom és egy sor további affektus is, de nem, maradjunk csak ennél: gyűlölet, és tartózkodjunk a pleonazmusoktól (szótár!), hiszen mégiscsak ez adja meg a legpontosabb leírást a helyzetről.

Maga egy irodalmi porszívóügynök. Olyan kritikus, aki még a saját, igen alacsony mércéjének is csak üggyel-bajjal és röhejesen mesterkélt műfogásokkal tud megfelelni. Azok a dögletes laudációk! azok az elbutult fülszövegek! Olvasom, mit mondott például Z-ről: „Műveiben az elhallgatott legalább éppolyan jelentős, mint amit kimondanak…” Ezt az eszkapista közhelyet minden második szerzőről leírták az elmúlt években. Ha valóban tájékozódni kíván a hallgatás poétikájáról, kedves XY, akkor javaslom Aranyszájú Szent Jánost, aki az Isten felfoghatatlanságáról c. írásában kijelölte a „megnevezhetetlenről való beszéd” lehetőségeit. A Teremtő ezek szerint kimondhatatlan (arrhétósz, anekdiégétosz) és leírhatatlan (anepigraptósz) – én talán úgy mondanám: „megnevezhetetlen” és „elgondolhatatlan” –, de hát minek is beszélek erről, amikor maga éppen egy ilyen sorról áradozva fedezte fel és menesztette mennybe Z-nek ezt a rejtekező költészetét, hogy, idézem: „vályogkunyhójából kilépve / felnéz az ürge a csillagos égre / mely rá hűn-hűn [!?] / mint ezer lángoló pötty / bölcsen visszakacsint…”

Ez az ide-oda tekintgetés! Ott az ég, csodaszép. Ezer lángoló pötty. Mindjárt elolvadok. De hol itt a titok? Nincs titok! Nincs! Elmondom, miről is van itt szó valójában: a tudat atavizmusáról, afféle cro-magnoni fundamentalizmusról, arról a szánalmas ideálról, amely szerint…

Bizsergés fut végig a karomon.

A szöveg nagyjából ebben a szellemben folytatódik még hosszú oldalakon keresztül. A levelemre nem érkezett válasz. Az is lehet, hogy a címzett összezavarodott. Néha azzal hízelgek magamnak, hogy meglepetésében mégiscsak elszánta magát az önvizsgálatra, és szégyenében nem válaszolt.

Amit írtam, igaz – már nem vagyok csalódott. Aki csalódott, félreismeri önmagát, és nem vet számot azzal, hogy tettei juttatták ide. Emiatt persze még nem kell egy életen keresztül játszani az ájtatos manót, soha szóvá nem tenni az igazságtalanságot, és némán tűrni a megaláztatást. Fiat iustitia pereat mundus! Néha bizony oda kell ütni a nagykalapáccsal, vagy finomabb eszközökkel kell élni, görbe tükröt tartani mások elé, hogy meglássák benne a valóságot, és a közepén azt a zsebkendőnyi szörnypofát.
Mindez áldozattal és szenvedéssel jár. Mert bizony nem igaz, hogy aki Kossuth-díjat kap, annak máris minden könnyen megy.