Bartók Imre: Mikulás

Mikulás napja volt, és a tag, aki beöltözött Télapónak, őrizetlenül hagyta a puttonyát. Mondjuk ki, részegen elbóbiskolt. Dmitrij, aki az első sorban ült, és mindig is bajkeverő volt, kirámolta az egészet, majd szólt nekünk, hogy gyűljünk össze az udvaron, és kezdődhet az osztozkodás. A többiek szeme felcsillant a cukorkák láttán, de bennem összeomlott valami. Én nem így akartam megkapni a cukorkáimat. Volt még hozzá mosolygós alma meg dió is, ahogy a dalocskában, csak hát Télapó nem volt, aki még mindig a szertárban húzta a lóbőrt. Persze, ez is éppen elég illúzióromboló volt, elképzelni, hogy ájultan böförészik magában a kitömött hódok és sáskatetemek között, de még így is szerettem volna, hogy ő adja oda az ajándékokat. Összeomlottam, elbőgtem magam, és visszamentem a termünkbe. Néhány csaj próbált vigasztalni, totál szerencsétlenek voltak ők is.

Szerettem volna elfelejteni a történteket, esetleg várni a jövő évet, hátha a Télapó addigra kijózanodik, de pechemre Dmitrij szekálni kezdett, másokat is szekált persze, de eddig valahogy békén hagyott, talán mert ő az első sorban ült, és onnan még nem vett észre. Mások is rám szálltak. Ork a fikáját pöckölte felém órán, de úgy remegett a keze, hogy egyszer sem talált el. Grú kirántotta alólam a széket, na, akkor rendesen beütöttem magam. Ezt nem is tudtam mire vélni, hogy lehet valaki ekkora paraszt, és egyáltalán, miért? Mégiscsak hatévesek voltunk, de így elszabadult a pokol. Zsír egyszer órán jelentkezett, és minden előzmény nélkül – azt hiszem, az volt a kérdés, „Tudja-e valaki, hogy mi a beporzás?” – közölte a tanítónővel, hogy az ott bántja őt, és rám mutatott, de közben a másik irányba fordult, mint akit már a látványom is traumatizál. Közben a termünkben szaporodtak a cukorkás csomagolások, a lányok szedték fel őket, mert már undorodtak attól, hogy minden ragad.

Sziszi, az egyik csaj, aki amúgy hercegnőnek készült, egyszer tanítás után odajött hozzám, és azt mondta, látta, hogy mi történt az udvaron. Megfogta a kezem, és a mellére csúsztatta. Kicsik voltunk, de azért nem kerülte el a figyelmem, hogy nagyon jó mellei vannak, remegtem az izgalomtól, állt a cerkám. Azt mondta, látta mi történt, és rendes dolog, hogy nem kértem a cukorkákból. Ez lelohasztotta a lelkesedésem, és őszinteségi rohamomban elmondtam neki, hogy ez egyáltalán nem volt rendes dolog, ugyanis kizárólag magam miatt tettem, illetve a Mikulásért, mert még egy kicsit tovább akartam hinni benne. És sikerült?, kérdezte Sziszi. Dehogyis, feleltem. Kigombolta a blúzát, odahúzta a fejem a dudái közé, és azt susogta, szegénykém.

A tanítóink is állatok voltak. Mindenki állat volt ebben a suliban, én is egy állat voltam, csak nem találtam a módját, hogy ezt kifejezzem, ezért magamban füstölögtem. Voltunk ezzel így egypáran. Durva, de ki kell mondani, főleg ezután a kis légyott után, hogy bizony Sziszi is egy állat volt. Talán Pötyi meg Putyi, akik soha nem szólaltak meg, de felszedegették a cukorkáspapírkákat, talán ők nem voltak állatok, ők mégiscsak tettek valamit a közösségért, de rajtuk kívül mindenki egy állat volt, kivéve persze magukat az állatokat, mert a suli körül vad erdőség terült el, benne medvékkel, tigrisekkel és oroszlánokkal, néha behallatszott, hogy ordítanak odakint, Ork rám nézett, éppen az egyik cukorkáját ropogtatta – elég sokat felmarkolt belőle –, és azt kérdezte, hallod. Várárok is húzódott a suli körül, abban meg csak úgy ficánkoltak a cápák.

Dmitrij egyébként nem csesztetett sokáig, mert lelépett az osztályunkból. A tanárok annyira megszerették, hogy maguk közé emelték, megkapta a kémiát. Ork, Grú és Zsír jó is volt ebből a tárgyból, fontoskodva pakolgatták maguk előtt a kémcsöveket, és azt gyanítottam, hogy újabb cukorkákat akarnak kotyvasztani – azt hiszem, erre mondják a felnőttek világában, hogy csak az első milliót nehéz megszerezni. Lassan Sziszi is hozzájuk csapódott. Pötyi meg Putyi nem csinált semmit. Ültek hátul, mellettük egy kanna „trinitrotoluol” felirattal. Kézenfekvő lett volna, hogy barátkozzunk, de nem barátkoztunk.

Egy napon aztán fájdalmas élességgel belém hasított, hogy gyűlölöm az iskolát. Ezt talán nem szabadna kimondanom – hiszen, hová vezet ez? egyáltalán, jelent valamit? –, de a sulipszichológus szerint az a legjobb, ha semmit sem tartunk magunkban, hát tessék. Gyűlöltem ezeket a folyosókat, ezeket a termeket, a padokat, és benne mindenkit, igen, saját magamat is beleértve, semmi szeretni valót nem találtam magamban sem, és csupán az óvott meg a szégyentől, hogy nem találtam szeretni valót másban sem, a legkevésbé sem, sőt.

Heti harmincöt óránk volt, nagyon sok egy elsősnek, de mit lehet tenni? A harmincötből harminc kémia, ötször torna, ami azt jelentette, hogy békaügetésben ugráltunk az udvaron, fújtatva, elborzadva ettől az egésztől. Akkor is éppen békaügettünk, amikor Sziszi zokogva rontott ki a toronyból.
– Egy hulla van odafent!
– Nem kell megijedni – mondta Dmitrij, az új tanítónk. – Biztos csak a Télapó.