Bárczi Zsófia: Vidám össznépi shopping

Teljesen demokratikus, valamennyi árucikkre kiterjed az élelmiszertől a ruhaneműn át az elektronikai eszközökig.

A vásárlás puszta gondolata elég ahhoz, hogy hazavágja az egész napomat. Az, hogy be kell térni egy boltba (előbb-utóbb), az élet ciklikusan ismétlődő hétköznapi megpróbáltatásai közül az egyik leginkább embert próbáló. Lehet halogatni, elodázni, újabb és újabb tartalékokat kutatva fel a spájzban és a konyhaszekrény különböző fiókjaiban, régi ruhákat portalanítva reménykedni abban, hogy ezt a szezont még kihúzom valahogy…. de előbb-utóbb eljön a perc, hogy az ember beadja a derekát. Nincs mese, ki kell menni a boltba. És akkor elkezdődik a profán pokoljárás. Végeérhetetlen gyötrelem hajszálra egyforma ruhák, cipők, táskák, tej, cukor, vaj, valamikonzervek, toonok meg mirelithogyishíjjákok között.  

Ennek a feneketlen gyűlöletnek a mélyén a túl sokban való elveszés rettenete kavarog. Mindenből túl sok van, mindenütt, megkülönböztethetetlen izék és bigyók, vicikek és vacakok garmada sorakozik a bevásárlóközpontok végtelenbe nyúló polcain. Egyforma vagy hajszálnyit eltérő termékek tömkelege keríti be az embert az egymáshoz túl közel állított állványok polcain. A labirintusszerű belső tér összenyom, fojtogat. Az agyam sikítva tiltakozik, az utolsó nagybevásárlás óta megint átrendezték az egészet, és most egyszerre látom azt, ami van és azt, aminek lennie kéne, a beérkező inger dühödt csatát vív az emlékezetemben tárolt képekkel, eredménye szédülés, hányinger, fejfájás. Nem találom, amit keresek. Sosem találom. Nem ott van, ahol emlékszem, hogy volt, sosincs ott, csak keringek elveszetten, háromszor-négyszer is átböngészve a polcot, ahol legutóbb látni véltem, ahol lennie kellene. Közben mindenféle Dolgokat veszek, ötletszerűen emelve le a polcokról ezt-azt, amit sikerül felismernem a szemembe tolakodó színek kavalkádjában. Majd jó lesz valamire, valamikor. Az idő telik, tudom, hogy jön a pánikroham, muszáj kijutnom innen, de mindenütt emberek vannak, mindenki velem szembe jön, eltorlaszolják az utat, összeállnak ketten hárman, kedélyesen összetolt bevásárlókocsikkal, leblokkolják az amúgy is szűk folyosókat, láthatóan mindenki jól érzi magát, csak én menekülnék el innen, ki a levegőre, minél hamarabb, le van fütyülve a sima liszt meg a vaníliás cukor, csak el innen…

Gyűlölök vásárolni, különösen ünnep vagy munkaszüneti nap előtt, amiről rendre megfeledkezem, aztán a parkolóban döbbenek rá, miközben harmadszor is körbehajtok szabad helyet keresve, hogy hát tényleg, holnap nem lesznek nyitva az üzletek. De mivel a kenyérbeosztás-tervezés sem erős oldalam, és a vaj is elfogyott már egy ideje, hát nem fordulok haza (amúgy sem lehetne), hanem hősleg beveszem magam a Végzet Templomába. Ahol már bódulatba zuhant hívek gyülekezete kering egy belső hang diktálta ütemre a telepakolt állványok között. És érzem, hogy rövidesen rajtam is erőt vesz a bűvölet, és engedelmesen beállok a sorba, és rituálisan kiraboljuk az üzletet, tucatjával vásárolva, amiből egyébként egyet vennénk, mert mi lesz, ha holnap nem kel fel a nap, mi lesz, ha soha többet nem nyit ki az üzlet. Elég egyetlen munkaszüneti nap, hogy az általunk ismert civilizáció eresztékei remegni kezdjenek. Még a Tengerimalacos Boltban is többen vannak a megszokottnál, hátha elfogy a zebrapinty vagy a holland törpenyúl.

Gyűlölök vásárolni, mindent és mindenkor, de különösen a nőitáska-vásárlást gyűlölöm. Merthogy, úgy tűnik, itt a vásárlással kapcsolatos rettegésen túl a táska küldetésével kapcsolatos értelmezési különbség is belezavar a képbe. Mármint köztem és a divatpiac között. Félreértés ne essék, imádom a gyönyörű táskákat. Mindenféle színben, méretben, mindenféle anyagból, mindenféle márkát, és a sima, utcai, megbízhatóan márkátlan táskákat is imádom. De, és ez itt a bökkenő, legfőképp azt a táskát imádnám, amibe Dolgokat Lehet Tenni. Kell, hogy legyen ilyen. Az nem lehet, hogy a divatmárkák mögött álló zseniális tervezők egyikében sem merült még fel, hogy vannak nők, akik a táskában Dolgokat Hordanak, tényleg kimondottan arra a célra veszik a táskát, hogy Dolgokat Tegyenek Bele, sőt, hogy a Beletett Dolgokat ki is vegyék belőle, lehetőleg még aznap. Az nem lehet, hogy annyi gyönyörű anyag és az elegáns vonalvezetés mind csak a nők őrületbe kergetését szolgálja. Az nem lehet, hogy az összes táskadivat-tervező, mind, egytől egyig elvetemült, szadista nőgyűlölő. Az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt. Az nem lehet, hogy eddig senki, de tényleg senki, egyetlen divatcég sem fedezte fel a piaci rést.

Még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor, melyben megszületik a női táskák új generációja. Gyönyörű, elegáns és használható. Sok-sok rekesszel Dolgok tárolására. Mintha emberi használatra készült volna. És gyönyörű, elegáns és hordható cipőktől fognak roskadozni a polcok, a spanyolcsizma-elv alapján tervezett próbababacipők és a divatskála másik végét jelző mamuszok mellett megjelennek a valódi, két lábban a földön járó nők igényeihez igazodó lábbelik. Egyesítve a szépséget, az eleganciát és a kényelmet. És hirtelen mind, kollektíven civilizációs szintet ugrunk, és nem raboljuk ki ünnep előtt az üzleteket. Eluralkodik a remény és az empátia, abból és annyit veszünk, amire és amennyire szükségünk van. Hagyunk másoknak is. Hagyunk máskorra is. És beköszönt a szép új világ.