Bárczi Zsófia: Városok

Eredetileg városokról akartam írni, de a városok mindig kicsúsznak a kezemből, nehéz megfogni őket, olyanok, mint a kaleidoszkópban összeálló kép, egy mozdulat, és már valami mást látok, megváltozik egy részlet, és képtelenség újra összerakni olyannak, amilyen volt.

A városok alattomos lények, élik a maguk titokzatos, emberen túli életüket. Kőből vannak és valami másból, ezt a valami mást kellene elkapni, jobb híján – mondjuk – a lelküket. Szeretek városokról olvasni, jobban mondva olyan könyveket olvasni, amelyekben városok is szerepelnek. Megnyugtató, hogy van, aki képes meglátni és szavakba foglalni helyettem, amit én szeretnék, de nem tudok. Ha Párizs, akkor Modiano, ha Moszkva, hát Tolsztoj, ha Velence, Szerb Antal. Velence sikátorai egy könyv lapjain kanyarognak, Moszkva széles terei a nyelvben létesülnek, a Szajna hídjai betűk fekete hullámain tükröződnek a reggeli napsütésben. A tégla, a kő és a habarcs a szavakon keresztül lesz valóságossá, élettel teli, emberlakta hellyé.

Van persze sok más könyv is, Paszternak, Ribakov, Bulgakov, Glukhovsky, Akszjonov, könyvek és szerzők hosszú sora, Moszkva mégis, minden más könyv és tapasztalat ellenére Tolsztoj vidéki, családias városa marad, Párizs pedig az az enyhén nyomasztó és idegen hely, Modiano rejtélyes, töredezett múltú és jövőtlen szerzeteivel a kihalt délelőtti kávéházakban. Csak Velence képes némiképp kibújni a rákényszerített szavak hatalma alól, mert Velence mégiscsak egy darab csoda, valami nem egészen evilági, amit még az irodalom sem tud teljes egészében átlényegíteni. Mert hogyan is lehetne szavakba foglalni a vízen lebegő katedrálist vagy a tenger felől feltámadó szelet, ami olyan kitartóan csapkodja éjszaka a zsalugátereket.

Ha Párizs, akkor Modiano, és ha Modiano, akkor Rue Fontaine, Rue Puget, Rue Coustou, Rue Blanche… Egész listám van titokzatos hangzású utcanevekből. Barangolunk a szemerkélő esőben, végig a Rue Blanche-on, az egyik sarkon belelépek egy pocsolyába, egészen átázik a cipőm. Nincs hideg, de azért kellemetlen, a kabátom is átnedvesedik és a helyet sem találjuk, amit keresünk. Pedig a házszámot is felírtam, nem bíztam a véletlenre, mégis, legalább háromszor végigjártuk már azt az utcaszakaszt, ahol annak a kis kávéháznak kellene állnia. Lehet persze, hogy időközben megszűnt, de az épületet sem találjuk, pedig élénken emlékszem rá, fakórózsaszín homlokzatára, a bejárat két oldalát keretező, földig érő üvegtáblákra, melyeken túl a miniatűr kerek asztalkák mellett két-két tonettszék várja a betévedőket. Emlékszem a pincér hanghordozására, a pocsék franciánkra adott pocsék angol válaszokra, arra, ahogy megpróbáljuk kihámozni a mellettünk folyó beszélgetés lényegét néhány megérteni vélt szófoszlány alapján. Középkorú házaspár, mi legalábbis úgy tippeljük, furcsán idejétmúlt ruhákban, a férfi halkan, hadarva beszél, kissé előrehajolva, tartásával nyomatékosítva a közlendőjét, a nő intenzíven figyel, de a tekintetében van valami távolságtartás. Csak néha szúr közbe egy-egy „oui”-t, de nem tudjuk, hogy egyetért-e, vagy így jelzi, hogy hallja, amit a másik mond, hogy érdekli, folytassa. Emlékszem, ahogy egyszer, egyetlenegyszer rám néz a nő (Blanche, legalábbis a férfi így szólítja), először nem is lát, csak néz, elkalandozik a tekintete a férfi végeérhetetlen monológja alatt, aztán már fókuszál is, nézem, ahogy meglát, egy pillanatra halványan elmosolyodik, óvatosan felénk biccent, majd valamit mond a férfinek, akit a váratlan közbeszólás láthatóan kizökkent a mondandójából. Egy pillanatra ő is felénk néz, aztán idegesen visszafordul és mondja tovább, sürgetően, kérlelhetetlenül. Emlékszem, de az épületet mégsem találjuk meg, holott a két szomszéd ház ott áll, ahogy akkor is, csak a kis kávézó hiányzik közülük, most egymáshoz simulnak, mintha mindig is így álltak volna ott, némán és titokzatosan.

A városokban megül az idő. Párizsban úgy van jelen minden egyszerre, mintha sosem múlt volna el, az utcaképen átsejlenek a hatvanas évek, ha az ember jobban figyel, látja az elmúlt századokat, az utcakövek és a házfalak összekötnek az egykor élt emberekkel, az ő jelenük egybeolvad a miénkkel, és ebben a furcsa időcsavarban igazán nem nagy ügy, ha a múlt mindenestől elnyel egy kávéházat. A térképen mégis megtaláljuk este, kiábrándító, bosszantó nüánsz, és megmagyarázhatatlan is. Ahogy minden valamire való város tele van megmagyarázhatatlan dolgokkal, a józan észnek ellentmondó történésekkel.