Bárczi Zsófia: Olvasni valami jót

Valaki mindig áll a könyvespolc előtt, aggódó arccal, vajon talál-e valami jót. A legkorábbi emlékeimtől kezdve kísér a kép, ahogy valaki áll a könyvespolc előtt, hosszan válogat, levesz és visszatesz könyveket, van, amelyikbe beleolvas, van, amelyiket csak megérinti. Ízlelgeti a szerzők nevét, a könyv címét, vajon jó lesz-e? Az lesz-e, ami kell? Hangzás, szín és illat, formák és textúra kerül mérlegre, nem elég az ismeret, több kell, az intuíció. Előbb-utóbb elhangzik az obligát párbeszéd is, „Mit keresel?” „Valami jót.” És már két-, háromszereplős a játék, ajánlatok röpködnek a levegőben, szerzők, címek, klasszikus orosz és kortárs japán írók kerülnek a börzére, svéd, amerikai, spanyol, lengyel, magyar szerzők, vers és próza vegyesen, de honnan is lehetne tudni, hogy mi most a valami jó, az egyedüli lehetséges helyes választás. Nem segít a szelíd unszolás, a mások tapasztalata, a beígért öröm. A még mindig könyvtelen ember továbbra is tétován álldogál a polc előtt, mert hát készséggel elhiszi, hogy egyébként ez is, az is jó, és egyszer majd elolvassa, nyilván, de most nem ez kell, hanem valami más, ami valahogy másképpen jó. Úgy jó, hogy most tökéletes. Éppen az, ami kell, amire szüksége van, mint a levegőre. Pont azok a szavak állnak benne, pont abban a sorrendben, ahogy kell. Neki szól, egy olyan nyelven, amit akkor is tökéletesen ért, ha éppen most fedezi fel.

A valami jó mindig más. Van, hogy szép- és van, hogy szakirodalom, tudományos ismeretterjesztés vagy lektűr. Van, hogy vers. Néha dráma. Olykor egy bizonyos szerző. Jó lenne, ha az ember kedvenc, életmentő szerzői többet írnának. Jó lenne, ha felhagynának minden mással, és csak írnának, és mindig egyformán jó könyveket, mindig azt, ami éppen kell nekem, a teljes és fokozhatatlan, nyers egoizmus jegyében. Nem érdekel, hogy miből fog megélni, miből fizet számlát vagy vesz új laptopot az elromlott helyett, nem érdekel, hogy egzisztenciális válságot él át, meghalt vagy másik bolygóra költözött, írjon nekem sokat és jól és azonnal, hogy legyen mit belélegezni, hogy legyen valamilyen biztos pont a világegyetemben, hogy reggel még becsukott szemmel azzal a tudattal nyúlhassak le a padlóra, hogy ott van a valami jó, és ha sikerül a könyvet és a szememet egyszerre kinyitnom, akkor például át is ugorhatom a köztes világot, mint a lét afféle fölösleges, elhanyagolható tartozékát.

A valami jó keresése néha olyan, mint a vadászat a Szent Grálra. Könyvajánlók, kritikák, blogok útvesztőjében bolyongva, szavak titkos térképét, barátok és családtagok szóbeli útmutatását követve keresni az egyetlent, az alkalomnak megfelelőt. Miközben számos más egyetlenről derül ki, hogy nekem most nem ez kell, hogy egyszerű hamisítvány. Vagy én értettem félre a jeleket, vagy egyszerűen csak rosszkor bukkantam rá, szentgrálsága számomra éppen hozzáférhetetlen, nem vagyok rá méltó, vagy mit tudom én, egyszerűen nem megfelelő a csillagok állása.

Van, hogy a valami jó idegen nyelvű könyv. Van, hogy a nyelv nagyon idegen, ez külön jó, jó a félig értett mondatok sejtelmes árnyékában bogarászni a szavak lehetséges jelentését. Szótárakban keresgélni, online fordítóprogramokkal bíbelődni, titkokat olvasni ki az ismétlődő betűhalmazok alakjából, amatőr jósnő a frissen kiöntött kávézaccból. A nagyon idegen nyelvű könyv rejtélyes tudást ígér, felfoghatatlan igazságokat, kimondhatatlan misztériumokról.

A valami jó felzaklat és összetör. Könyörtelenül átformál, megingat minden bizonyosságot, semmissé teszi a fontos dolgokat. A valami jóval véget ér az ember, hogy aztán újrakezdődjön, kicsit másként, a megmaradt darabokból rakva össze önmagát, mert semmi sem az többé, mint előtte volt. Néha viszont megnyugtat a valami jó, illúziókba ringat, megvigasztal, biztonságérzetet nyújt. Elhiteti, hogy a dolgoknak van értelme, hogy a világ dolgaiban van valamiféle rend, létezik jó és rossz, és lehetséges a boldog befejezés. Akárhogy is, a valami jó az, amit én írnék magamnak, ha tudnék olyan jól írni, mint azok a szerzők, akik az éppen aktuális valami jót írják.