Bárczi Zsófia: Nyári nosztalgia

Gyerekkorunkban, tanóra alatt, június második hetében mindig tárva volt az ablak, és mindig kéklett az ég. A nyár ezen a kitárt ablakon át tört be az osztályterembe, magával hozva a víz, a föld, a rezgőnyárfák, a kiégett tarló, a bársony éjszakák és a frissen öntözött fű illatát. A langyos záporok és a repedezett mezei utak szagát. Gyerekkorunk nyara tökéletes volt, felhőtlen ég borult rá, aranyszínű por reszketett a levegőben, a vadul ciripelő tücsköket csak a békák harsogták túl, és július közepén egyszer csak megállt az idő.

Ebben az időn kívüli létben semmi nem történt és bármi megtörténhetett. A végtelen hosszúra nyúlt napok lomha folyása az örökkévalóság illúziójába ringatott, az ember fokozatosan vesztette el magát, lassan oldódva fel a nap és a víz érintésében.
A strandon kinek-kinek megvolt a maga állandó helye. A szakszervezeti kirándulók és a sátorozó családok kivételével, amelyek kéthetente váltották egymást a víz mögötti füves térségen felállított sátrakban és egyszerű bungalókban. Őket már messziről fel lehetett ismerni, idegenek voltak, kívülállók, fehérségükkel, idegen beszédükkel kiríttak közülünk. Hol itt, hol ott telepedtek le a vízparton, mint aki nem találja a helyét. Közöttünk is voltak persze olyanok, akik vándoroltak. Minden évben más és más helyet birtokoltak el, a fűzfák, a kisvíz vagy a földdel feltöltött hajdani gyerekmedencék mellett. De ha egyszer letelepedtek, ugyanott maradtak, egyazon helyen, egészen a nyár végéig. Csak a nap járásának tettek némi engedményt, néhány óránként odébb-odébbhúzva a földre leterített pokrócokat az árnyékok váltakozásának szigorú koreográfiája szerint.

Íratlan szabálynak engedelmeskedve a kisgyerekes családok sosem merészkedtek az egynyolcvanas víz határát jelző táblán túlra. A kettőtíz a tengerszem mellett a vérbeli strandolóké volt, akik nem lubickolni jártak ide, hanem létszükségletből. Félig maguk is növényi életforma, napfény és víz nélkül nem létezhettek. Külön kaszt, külön szokásokkal, külön lócákkal. A lóca tabu volt, soha, senki nem ült más helyére, ha egy idegen tudatlanságában odatévedt és megsértve a törzsi szokásjogot, letelepedett, kinézték. Fogalmam sincs, mit csináltak a nyár elmúltával, gondolom, kinek-kinek volt tisztes polgári, civil élete, de hogy miként vészelték át a napfény nélküli hónapokat, nem tudom.

A törzs minden tagjának megvolt a vízhez való sajátos viszonya. Volt, aki naponta csak egyszer úszott, este, mielőtt haza indult volna. Kényelmes, elnyújtott tempókkal szelte át a teljes hosszt, el egészen a bójákig, majd vissza, tízszer, megállás nélkül. Volt, aki minden órában megmártózott, elúszott a legközelebbi lépcsőig, majd a nyárfák árnyékában visszagyalogolt a törzshelyéhez, apró vízcseppeket, gyorsan fakuló lábnyomokat hagyva maga mögött a töredezett betonjárdán. Megint más hosszú percekig álldogált minden egyes lépcsőfokon, mielőtt bemerészkedett volna a vízbe, s egy gyors merülés, pár lagymatag karcsapás után már kapaszkodott is vissza a partra, az algáktól sikamlós, kopott lépcsőkön. Megrögzött, összetéveszthetetlen, már-már rituális cselekvések egyformán ismétlődő sorával áldoztak a víznek és a napnak, míg tartott a nyár.  

Gyerekkoromban azt hittük, mind örök életűek, ahogy a három nyárfa is, melyek állítólag már akkor is ott álltak, amikor a strandot létesítették, s ahogy a város másik végén a romos őrtorony, képzeletünk romantikus várromja. A rom a mesebeli parkból figyelte a szabadtéri moziba ballagó tömeget, a villódzó képeket a vásznon, a sejtelmes fényekkel megvilágított éjszakai ég alatt terjengő cigarettafüstöt. Mert ez is a nyárhoz tartozott, a kinti mozizás, az időn kívüliség állapotát fenntartó rituális cselekvések sorához, ezért kellett részt venni benne, mindegy, milyen filmet vetítettek éppen.

Aztán egy nyáron kivágták a fákat, és nem jött már le mindenki a kettőtízhez. A régi törzs tagjai egymás után mentek el, tapintatosan és csendesen, és elvitték magukkal a végtelen hosszú napokat és az örökkévalóság illúzióját. A mozi is bezárt, és nem maradt, aki makacsul ismételgetett rituálékkal feltartóztassa az időt. De nyaranta, a nyugalom lusta pillanataiban ma is felsejlenek a gyerekkor kihunyt fényei, a hajdani langyos záporok és a repedezett mezei utak szaga.