Bárczi Zsófia: November

A november a leghosszabb hónap az évben. Általában októberben köszönt be, elcsenve jónéhány derűs őszi napot az évből. Nem egyszerre tör be, hanem szakaszosan, ide-oda csoszog a naptárban, először röviden bejelenti magát (úgy október második felében), ködökkel jön és nedvedzik, megüli a tájat, beférkőzik a vékony őszi kabátok alá, majd, mint aki meggondolta magát, visszahúzódik, felszívódik a kora délelőtti napsütésben, udvariasan átengedi a helyét az októberi rőtarany fényeknek.  Ilyenkor kivár. Eltereli a figyelmet (nézd, milyen szép sárga falevelek!; érzed, milyen kellemesen melegít az őszi nap?), biztonságba ringat, aztán egyszerre csap le, nyákos sötét hajnalokkal és szörcsögős, borús estékkel, szélfúvással és véget érni nem akaró hideg esőzéssel. Februárban visszatér, ha felenged a fagy, és márciusból is igényt tart legalább egy hétre.

A november az emlékezés hónapja. A szürke utcákon kelletlenül megtett séták felidézik a sok évvel ezelőtti vasárnap délutánokat, a kapkodó csomagolást, a huzatos várótermeket, az elválások fájdalmát és a füstszagú megérkezéseket egy hideg szobába. A szétszakadt kötődéseken túli kiüresedett időt.

A november afféle átmeneti hónap. Még nem tél, de már nem is egészen ősz, néha kisüt a nap, de legtöbbször inkább beborul az ég, és úgy is marad. Miközben valami mindig csöpög vagy szivárog, legjobb esetben szitál. Egyre sötétebb lesz, de ez még nem a december bársonypuha sötétje, a karácsony és a karácsonyi szünet profán megváltásának közeledtét jelző éjszínű megnyugvás, inkább az állandósuló elkeseredés tompaszürke kedvetlensége.

Novemberben a kéményekből szálló füst lustán terpeszkedik el a házak között, nem száll föl, csak szétterül, a földre nyomja a borús ég egyhangúsága. A levegő hideg pocsolyaszagú, az ország nagyobb részén rétegfelhőzet kialakulására lehet számítani, az észak-északnyugati szelet alacsonyan fekvő területeken erős lökések kísérhetik, a legmagasabb éjszakai hőmérséklet fagypont körül várható. És egyáltalán, hideg eső csorog, csepeg egész éjjel, a fázékony Auster havat is hány széjjel, mi több: a borongós égnek sűrű felhőzete a házba zárt szívünknek kedvetlenedése (időjárás-jelentő, Csokonai Vitéz Mihály, kéz a kézben balra el).

Ilyenkor esik az ember jó hosszan tartó letargiába. Mert a november a véglegessé vált reményvesztettség hónapja. Megváltoztathatatlan bizonyossággá lesz minden félelem, a mérleg nyelve végképp és mindenben a rosszabb verzió felé billen, a szép remények beleragadnak a sárba, elszivárog a derű és a bizakodás. A töredezett járdák kátyúiban megül a kétségbeesés.

Pedig fákat és cserjéket kellene ültetni, meg beszerezni a hunyort, hogy kora tavasszal is legyen virág a kertünkben. A kertészmagazinok szerint is itt az ideje, hogy egy csésze tea mellett eldöntsük, mit szeretnénk termeszteni jövőre. És le kéne mosni az ablakot, és ki kéne tisztítani az ereszt. Csakhogy kezdenek kiütközni az agyonhajszoltság első tünetei, a korai kelés egyre keservesebb, a nyár már messze van, a karácsony pedig még mindig elérhetetlen távolságban, valahol a nagyon távolinak tetsző jövő horizontja mögött. A mindenszentekkor gyújtott gyertyák fénye lassan elenyészik, marad az egyre sűrűsödő sötétség és az álmatlanság.

A városi novembert nem lehet kibírni, csak átvészelni. A vidéki november más. Ami a városban zavaró szörcsögés, szivárgás, nyirok és szitálás, az odakint, túl a betonrengetegen, a helyére kerül. A legprózaibb vidéket is mesebeli tájjá változtatja a köd. Elfedi a nyakig érő sarat, bekúszik a fák közé, összegyűlik az ágak körül, különös alakzatokba rendeződik, testetlen őzeket bújtat. A kivájt tökhéjak sárgája szinte világít a lecsupaszított földeken, a ködbe burkolózott tájból kimagasló templomtornyok és dombhátak lebegni látszanak. A ki-kisütő nap néhány erőtlen sugara áthatol a folyóról felszálló párán, tejüvegszerű foltokban derengenek fel körülöttük a lebegő ködpamacsok. A híd túlsó fele a semmibe fut, a világ beszűkül, nincs más, csak a most és az itt, megszűnik a jövő bizonytalansága, feloldódnak a kételyek, s hirtelen karnyújtásnyira kerül a karácsony. De ez már egy másik mese, amit valaki máskor mond el.