Bárczi Zsófia: Mondatok és mondatok

Nem is gondolatok, inkább mondatok. Sok összefüggő mondat egy adott téma kapcsán, megfelelő, az ok-okozatiságot kidomborító logikai sorrendben, alany és állítmány pontos egyeztetésével satöbbi, satöbbi. Ami, gondolom, jó. Ilyenkor értelmes, széles látókörű (olykor kifinomult) embernek érzem magam, valakinek, aki nemcsak határozott véleményalkotásra képes, hanem azt szabatosan meg is tudja fogalmazni, ami még jobb. A legeslegjobb pedig az, hogy jóformán kész a következő tanulmány (vázlata), esszé, tantermi előadás, előszó, utószó, hivatalos levél, Szalon-tárca, satöbbi, satöbbi, mire lemosom magamról a szappanhab utolsó maradványait is. Kevésbé jó, hogy mire végzek a zuhanyozással, törölközéssel, öltözködéssel, a számítógép bekapcsolásával, a számítógép újraindításával, mire a Word (a vírusirtó, satöbbi, satöbbi) frissíti magát (mert rosszul állítottam be előző nap), csak az ötlet marad, meg (jó esetben) néhány kusza gondolat, de a mondatok, a mondatok a fürdőszobában lassan szertefoszló párával együtt oszlanak szét.

Zuhanyozás közben viszont nem lehet jegyzetelni. Próbáltam, nem ment. A hangrögzítőt vizes kézzel bekapcsolni az érintőképernyős okostelefonon, nem megy. A régimódi diktafonnak sem kedvez a párás környezet. Minden más megoldás vagy értelmetlen, vagy a család tiltakozásába ütközik. Szóval, miután az értelmes gondolatok szertefoszlottak, nem marad más, mint a mondatimitációk bevetése. A mondatimitáció olyan, mint a mondat, csak nem jelent semmit. Van benne alany, állítmány meg mindenféle bővítmény, jó esetben megfelelően egyeztetett személy és szám, a mondatimitációt alkotó szavak és kifejezések pedig összefüggnek a témával, amire a mondatimitáció vonatkozik. Az igazán bravúros mondatimitációkban előre gyártott nyelvi panelek is szerepelnek, és a bravúros mondatimitációkból összeállított szövegben érdemes bizonyos időközönként idegen vagy a témával összefüggőnek látszó szakszavakat is elhelyezni. A mondatimitáció olyan, mint a mondat, csak éppen üres. Valahol a közepén annak a dolognak, amire vonatkozik, hatalmas, fekete űr ásít. Tök meglennénk nélküle.

A mondatimitáció tulajdonképpen nem is nyelvtani szerkezet, hanem műfaj. Alapvetően orális, leggyakoribb előfordulási helye a munkahelyi értekezlet, a különböző bizottságok összejövetelei és az ünnepi alkalmakon elhangzó felszólalások. Bár vannak született tehetségek, kellő gyakorlással és megfelelő idő ráfordításával bárki képes elsajátítani a mondatimitációk sorrendbe fűzését. Így születik a szövegimitáció. Mind a mondat-, mind pedig a szövegimitáció különös ismertetőjele, hogy mivel nincs tényleges jelentése, megismételhetetlen, s más szavakkal sem lehet elmondani. Fordításban azonnal lelepleződik, és az írásbeliség maró környezete sem kedvez igazán törékeny létének. Az újraolvasás pedig egyenesen szétmarja a szavak és a jelentés közt feszülő vékony nyelvtani kötőszövetet.

A mondatimitációkat mindenki ismeri, aki írásból él, vagy legalábbis napi pénzkereső tevékenységének a részét képezi gondolatai írásbeli rögzítése. Ebben az esetben a mondatimitáció használata egzisztenciális kényszerből fakad. Minden más esetben egyszerű dőreség.

Mondatimitációkkal akkor élünk, amikor: semmi nem jut az eszünkbe, és szorít a határidő; állást kell foglalni egy kérdés kapcsán, amit nem ismerünk kellően jól; nem érdekel a dolog, amiről beszélünk, ám hozzá kell szólnunk; a beszédkörnyezet nem kedvez annak, hogy az egészet egyetlen, nyomdafestéket nem tűrő kifejezéssel intézzük el; és végül: rejtőzködünk.

Bizonyos mennyiségű mondatimitáció persze kell a túléléshez. Ilyen a civilizációnk. Vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem lehet valódi mondatokat használni, és vannak, akikkel nem lehet igazi mondatokban beszélni. A valódi mondat súlyos, jelentéssel bír, és mint ilyen, veszélyes. Kockázatos, mint minden valódi dolog. A valódi mondatban mindig teljes emberi mivoltában van jelen az, aki megalkotja. Ezért fecsegünk vagy látszunk beszélni annyiszor, mondatimitációkat pufogtatva. Meg persze, nem lehet egész nap zuhanyozni sem.