Barabbás evangéliuma

Heródes (Fabó Tibor) és Barabbás (Tóth Tibor) Dömötör Ede felvételeAkkor a debreceni társulat vitte színre a március 12-én Komáromban is műsorra tűzött Barabbás c. drámáját. Újabban pedig a Bolondok iskoláját veszik elő gyakran a szerzőtől. ĺgy a Jókai Színház legutóbbi bemutatója kiváló alkalom arra is, hogy egy eddig kevéssé „futtatott”, mégis figyelemreméltó drámaíró világába nyerjünk betekintést.

Elöljáróban szögezzünk le egy tényt: a komáromi Barabbás – bár a színlap dramaturgot nem jelöl – számottevő átdolgozáson ment át, terjedelme tán harmadával is csökkent. Barabbás szövegét alaposan meghúzták, ezzel a dráma súlypontjai is átkerültek.

Ghelderode drámájában arra tesz kísérletet, hogy egy, a keresztény kultúrkörbe mélyen beágyazott kulturális narratívát a megszokottól eltérő nézőpontot érvényesítve mondjon el. A szenvedéstörténet alig ismert, mégis meghatározó szereplőjének, Barabbásnak a szempontjából.

A darab kezdetén Barabbás börtönét láthatjuk, a háttérben maszszív rács, forgatható, később kulcsszerepet játszó oldalfalak, melyek felső részén körfolyosó található. Barabbás (Tóth Tibor) a jobb és a bal latorral együtt várja a kínhalált. Szövege nyomán – itt és a harmadik felvonásban is – az erőszak apoteózisa képződik meg, ráadásul jézusi jegyeket is magára ölt: Barabbás megbocsát a két latornak. Tóth Tibor Barabbása sikeresen integrálja a szerep hordozta dinamizmust és a bölcselkedő, erőszakot mitizáló felhangokat. Barabbás nem közönséges bűnöző, hanem az erőszak poétája. Ilyen poétikus megtérése is. Tóth játékával kapcsolatban egyetlen apró fenntartásunk van. Amikor az első felvonás „versbetétjét” üvölti, a nagy dobogásban-lánccsörgésben nem lehet tisztán érteni.

Jézust Szabó Gábor alakítja. Szerepe nem egyszerű, végig néma marad, így puszta jelenlétével kell kifejeznie a megtöretettséget. Az a tény, hogy környezetével nem kommunikál, felsőbbrendűségét is kifejezheti, ugyanakkor utalhat arra is: ő már a Golgota eseményeire készül. Szabó Gábor jól hozza a meggyötört megváltó figuráját, legjobb pillanata talán a második felvonás azon része, mikor megostorozása után a nép elé vezetik. Alig áll a lábán, de tekintete határozott.

Mivel Ghelderode nem az evangéliumot akarja elmesélni, nem a Golgota történései kerülnek a középpontba. Azokról a jobb oldali bástyán ülő toronyőr (Dráfi Mátyás) tudósít. A toronyőr szövege olykor patetikus, túlírt, ezért tudtuk értékelni, hogy Dráfi előadása nem ilyen. Azonban a nézőtér jobb szélének első néhány sorában ülők számára a toronyőr csupán egy hang volt: ezekről a helyekről ugyanis nem lehet őt látni.

A Jézust elítélő Pilátus szerepében Mokos Attilát láthatjuk, akinek a pénteki bemutatón egy alkalommal meggyűlt a baja hosszú, piros palástjával. Mokos a kultúrtörténetben rögzült Pilátus-képet igyekszik megformálni, elfogadható módon. Pilátus, a homo politicus rossz lelkiismerete felesége (Holocsy Katalin), akit furcsa álmok gyötörnek. Szinte első színpadi megjelenése óta sejt(het)jük róla, hogy a kereszténység követője, de erről csak akkor bizonyosodunk meg, mikor a tömegtől eltérően Jézust mer kiáltani. Holocsy Katalin a patriarchátus által kiosztott női szerep felől építi fel alakítását.

A másik oldalról Kajafás (Ropog József) és a pap (Olasz István) befolyásolja Pilátus döntését. Ropog tudatos, koncepciózus, demagóg népvezért próbál megformálni, míg Olasz alakításában több az ösztönös elem.

Fabó Tibor Heródese éppen ellenkezője az egyház képviselői által reprezentált ideálnak: élveteg, buja zsidó, ezt jelmeze is kiemeli. Szövegével relativizálja az előbbiek által abszolútnak tekintett értékeket. Fabó Heródes-alakításába mintha be-beszűrődne valami az általa eddig megformált cinikus karakterekből.

Benkő Géza játéka viszont – annak ellenére, hogy korrektnek nevezhető – csalódás volt számunkra. Amit ugyanis most láttunk Benkőtől, azt már jó néhányszor láttuk tőle. Úgy tűnik, Júdás szerepét rutinfeladatként kezelte.

A nemzeti ünnepünkön rangos állami elismerésben részesült Bandor Éva a bűnbánó asszonyt, Mária Magdolnát a tőle megszokott precizitással alakította.

A szenvedéstörténetet a mutatványos (Varsányi Mari) és a pojáca (Kölesér Sándor) szinte folyamatában, megtörténésével egyidejűleg próbálja blaszfémiába fordítani. A megfeszített „varázsló” csodáival próbálják sátrukba csalogatni az arra járókat, köztük Barabbást is, akit ez felháborít, és szét akarja verni a bódét. ĺgy halálához nem ideológiai okok vezetnek. Az általa zsaruknak nevezett, fekete köpenyt és fehér álarcot viselő alakokkal tán még elbírna, de a pojáca – aki megélhetését félti – hátulról ledöfi. Haláltusája alatt Jézust hívja.

A Gadus Erika (jelmez) és Juraj Gráfel (díszlet) által tervezett képi világ szerencsés módon egészítette ki egymást. Árkosi Árpád rendezése próbálta a szerzői szándékot követni, és nem az evangéliumot állította színpadra. Értelmezése nyomán érdekes és nézhető apokrifet láthattunk.