Bankreklámok után kórházi miliő

A koronavírus elkerülte, a járványhelyzet az ő életére is kihatott.

„Bezárkóztunk – mondja. – Az első időszakban sokat voltunk otthon. Akkor ezt úgy vettem, hogy ez is egy lehetőség valamire. Például a befelé figyelésre. El kellett fogadnom, hogy vannak helyzetek, amikor nem mi irányítjuk az életünket. Nyáron könnyebb volt egy kicsit. Elkezdtünk a természetbe járni. Dolgoztam is valamennyit. Derzsi Réka barátnőmmel, aki Prágában él, magyar gyerekeknek szerveztünk színjátszó tábort Somorján. Improvizáltunk, gyakoroltunk, és a végén született egy kis előadás, amelyet bemutattunk a szülőknek. A nagyszombati színház is szervezett hasonló programot szlovák gyerekeknek. Mivel a főiskola elvégzése után oda szerződtem, én is bekapcsolódtam a programba. Ott már a színház működésébe is betekinthettek a gyerkőcök. Mindent megmutattunk nekik. A jelmeztárat, a sminkszobát, az öltözőket, a bútorraktárt, de még a színpadtechnikával is megismerkedhettek. Örültem, hogy ebben a nem mindennapi helyzetben is volt mit tennem, miközben a harmadik évadot hagytam ki a kisfiam megszületése óta. Két szerepemet ugyan megtartottam, és volt egy beugrásom is, de a koronavírus hatását így sem volt könnyű feldolgozni. Találni kellett valamit, amiben meg tudtam kapaszkodni, amitől több lehettem emberileg. Mindezt a családomtól kaptam meg. Most birkózik az első szavakkal a kisfiam. Mivel az édesapja szlovák, két nyelvet tanul párhuzamosan. Egyszerre mondja, hogy daj, add oda! Mindent ért, mindkét nyelven reagál, de még nem beszél folyékonyan.”

Szeptemberben felújító próbái voltak, játszott is néhány előadást, októberben, a pozsonyi Arénában, ahol vendégszereplője a Švejknek, már nem léphetett közönség elé, mivel újra bezártak a színházak. Decemberben ismét zöld utat kapott pár előadás. Akkor Nagyszombatban, a Temperamentumokban játszott, amit nagyon szeret. Asszociációs színháznak nevezi Andrej Kalinka előadását, amelyben a személyes ízlése találkozik a profizmussal.

„Megemlítettem a rendezőnek, hogy szeretnék magyarul is megszólalni a darabban. Megengedte. Így hol az anyanyelvemen, hol szlovákul beszélek a színpadon. Ilyesmire eddig nem volt még lehetőségem, hiszen általában klasszikus darabokban játszottam. Andrej Kalinkánál egészen más a színpadi létezés, mint a többi rendezőnél. Valósággal szárnyalok nála. A saját énemet vihetem a színpadra. Nagyon nagy élmény számomra ebben a nyelvi kettősségben megnyilvánulni. Amióta diplomás színésznő vagyok, nem úgy hozta az élet, hogy magyarul is játszhassak. Főiskolásként A Karamazov testvérekben szerepeltem Komáromban, a Jókai Színházban. Azóta nem volt ilyen lehetőségem. Nagyszombatban mindig úgy érzem, borotvaélen táncolok, amikor két nyelven játszom. A nézők szerencsére szeretik, veszik a lapot. Bevallom, volt bennem egy kis félsz, hogy ki hogyan reagál majd az ötletemre, de a partnereim is jól fogadták, annak ellenére, hogy nem mindig értik, miről beszélek, hiszen nem tudnak magyarul. A közönség körében viszont mindig akad valaki, akinek a reakciójából megérzem, hogy érti, amit mondtam. Jó iskola számomra ez az előadás is.”
Az elmúlt egy év eseményeit Tóth Krisztina végül így foglalja egyetlen mondatba: ez is egy komoly lecke volt számára, mert rájött, hogy nem kell kötődni bizonyos dolgokhoz, s akkor könnyebben megtalálja az ember a belső szabadságát.

„Munka szempontjából nagyon jó élmény volt nemrég az a négy bankreklám is, amelyeket remek szakemberek készítettek. Egyszerre kellett megfelelnem a megrendelő és a rendező elvárásainak. Színészi feladat volt ez is, amit szerettem.”

A Joj kereskedelmi csatorna bemutatás előtt álló sorozatában, A kórházban egy egész rész arról a kismamáról fog szólni, akit ő formál meg.

„Nagyon erős érzelmi szituációkat kellett megélnem a kamera előtt. Lelkileg már a helyszín is felkavaró volt, hiszen az emberi létezés legnehezebb pillanatait éli meg az ember, ha kórházba kerül. Bohócdoktorként egészen más érzés bejárni, hiszen tudom, mit jelentek a beteg vagy gyógyulófélben levő gyerekek számára. Mentem én akkor is, amikor a fiam még egészen kicsi volt, s ha a számok megengedték, most, a járvány idején is bejártam. Emberileg én is rengeteget kapok ezekből a helyzetekből. Egyszer repülök, máskor belefájdulok, de érzelmileg mindig feltöltődöm a gyerekek között. A sorozatot kitűnő stáb forgatja, és a partnereimmel is nagyon elégedett voltam. Kanócz Zsuzsa volt az egyik, mint doktornő, Czuczor Noel a másik, mint fiatal orvos. A felvételek megfeszített tempója nem engedte meg, hogy bármelyikükkel is mélyebb beszélgetést folytathassak. Zsuzsával éppen hogy csak üdvözölni tudtuk egymást, szia, szia, és már ott is álltunk a kamera előtt. Noellel a felvételek szünetében váltottunk pár szót. A történetemről csak annyit árulhatok el, hogy a filmbeli férjem kómában fekszik egy súlyos baleset után, és a szülés is bonyodalmakkal jár. Volt mit játszanom, hiszen hálás szerepet kaptam, de a szituációk lelkileg megviseltek néha.”

Színjátszó tábort idén nem terveznek Somorján. Két évvel ezelőtt Janikovszky Éva Ha én felnőtt leszek című könyvével foglalkoztak tizennégy gyerkőccel. Tavaly, a vírushelyzet miatt már kevesebb volt a jelentkező. Ezen a nyáron talán még kevesebben jönnének, ezért döntöttek úgy Derzsi Rékával, hogy kihagyják ezt az évet.

„Van viszont egy érdekes tervünk. Darabot fogunk írni az örökölt traumáinkról, férfi és nő viszonyáról, a kétnyelvűségről. Mindkettőnk nagymamája nagyon idős már, előbb velük beszélgetünk el bizonyos kérdésekről, egyebek mellett az emancipációról, vagy arról, hogy az ő fiatalkorukban mit jelentett nőnek lenni, Szlovákiában nemzeti kisebbségként élni. Ez lesz az alap, erre fogunk építeni, a tőlük hallottakat vetítjük majd rá a mai életünkre.”

Szeptembertől pedig, három év kihagyás után, visszaáll a nagyszombati színház társulatába, ahol remek kollégák várják.

„Hogy milyen szerepeket kapok, azt sosem firtatom. Ami jön, azzal foglalkozom. Egyébként sem szoktam görcsösen tervezgetni. Régebben, ha valami nem úgy sikerült, ahogy én azt elképzeltem, eléggé megviselt. Nem tudtam könnyen túllendülni a dolgokon. Ma már lazábban fogok fel sok mindent, ha nem az életemről van szó. Ezt is a koronavírusnak köszönhetem, akárcsak a fokozott befelé figyelést. S bár a szerződésem a nagyszombati színházhoz köt, örülnék, ha vendégként visszahívnának Komáromba. Szívesen mennék.”

A szerző a Vasárnap munkatársa