Bánk bán – az emberi tragédia

Hargitai Iván rendezése Katona József tragédiáját nem egy példázatértékű 13. századi históriaként kelti életre, és ha nem is egyfajta forradalmi újraértelmezés gesztusával, de az 1833-as kassai ősbemutató óta fokozatosan kanonizálódott „a nemzeti dráma” értelmezési keretét is megbontja.

A komáromi Bánk bánt minden részlete a ma felé mozdítja el. A Perczel Enikő-féle szövegváltozat – az 1976-os megjelenése óta a magyar színpadokon általánosan használt Illyés Gyula-i „átigazítás” helyett, amely egyebek mellett a kassai Thália 1995-ös, mérföldkőként ünnepelt Bánk bánjához is alapul szolgált – visszatér az eredeti Katona-szöveghez, azt közelíti a mai beszélt nyelvhez, miközben megtartja a mára szállóigévé vált passzusokat. Ez a változat nemcsak a könnyebb megértést szolgálja, hanem (itt és most) megágyaz a szereplők civil hangvételű megszólalásainak. A mába hozzák át a Bánk bánt Kárpáti Enikő jelmezei, amelyeket bárhol viselhetnének „jobb körökben” a 20–21. század tájékán. Dobri Dániel zenéje, Cortés Sebastián koreográfiája megannyi csatornán keresztül vezeti bele az előadásba a kortárs kultúra (adott esetben a tömegkultúra) elemeit, Horesnyi Balázs kulisszái pedig a távolból egyenesen úgy hatnak, mintha egy középkori csatajelenetet vágtak volna össze egy banális comics arcaival.

A színpadot grandiózus forgó díszlet uralja. Ez itt a hatalom háza: egyszerre palota és országház, ahol az első felvonásban az udvar tobzódása közepette személyes kapcsolatok, érdekek, erővonalak, hatalmi játszmák szövete sejlik fel, a második felvonásban pedig a szembesítések, szembesülések zajlanak, ítéletek születnek és hajtatnak végre. Itt bontakozik ki királyné, nagyúr, élveteg herceg, fiatal feleség, idegenek, békétlenek és a többi szereplő drámája.
 

Hargitai Ivánt jól érezhetően elsősorban az emberi dimenzió érdekli. Erőteljesen körvonalazott, plasztikusan megrajzolt szereplőket mozgat, akiknek személyisége, motivációja olyannyira koherens, hogy biztos ösvényen vezeti végig a nézőt a mű nem ritkán következetlenségnek ható szövevényein. Ennek a színészközpontú megközelítésnek is köszönhető, hogy a komáromi előadásban egy sor kivételesen erős, feljegyzésre érdemes egyéni alakítást látunk, és nem csak a főbb szerepekben. Kezdjük is valahol a szereposztás alsóbb sorainál: ha a Bánk bán alakjait listázzuk, Biberach aligha jut az eszünkbe a meghatározó figurák között – Szabó Viktor viszont a lézengő ritter bőrében Komáromban egyértelműen azzá válik; az első felvonásban egyenesen az az érzésünk, fókuszváltás történt, s ez itt az intrikus története. Nyoma sincs a színpadról kikacsintó sátáni gonosznak, a bundás indulatoknak: Szabó Viktor sokszínű alakítása pontosan mutatja meg annak az embernek a világ iránt érzett gyűlöletét, aki egész életében a nála gyengébbek, ostobábbak szolgálatára kényszerül, akinek a saját élete sem drága, ha elpusztíthatja azokat, akik után a maradékot kell felszedegetnie – s nem mellesleg: megmutatja azokat az arcokat is, amelyeket látva értjük, miért hiszünk a manipulátoroknak.

Uralkodni, parancsolni – kezdi monológját hátborzongató erővel Bandor Éva a második felvonásban. Eddig a pillanatig láttuk már kegyes királynéként, ingerült királynéként, most pedig megtudjuk, mi Gertrudis számára az abszolút hatalom, illetve annak gyakorlása. Az abszolút hatalom nem tűri a kihívást, a kicsit sem – az asszony egy-egy másodperc erejéig talán érezhet némi női szolidaritást egy meggyalázott feleséggel, de Magyarország királynéján nem lehet számon kérni semmit, a jog, hogy az eseményeket a maga nézőpontjából interpretálja, kikezdhetetlen. Ugyanakkor ennek a hatalomnak megvannak a vakfoltjai: Gertrudis tudja, hogy Ottó tettének következményei vannak, de meggyőződése, hogy személye sérthetetlen, így nem tudatosítja, mikor feszíti túl a húrt.
 

Szépen exponált alakja a komáromi előadásnak Melinda a szerepre egyetemi hallgatóként megtalált Ladányi Júlia érzékeny alakításában; pontosan olvasható a békétlenek tábora, ahogy egy hangos radikális (Petur bán – Mokos Attila) program nélkül is fegyveres mozgalommá szervezi őket, hogy aztán a nagyobb tekintély előtt fejet hajtsanak; pozitív meglepetésként hoz be a történetbe fontos hangsúllyal egy további szálat, a (bel)háború veszteségeit már megélt ember tapasztalatát Mikhál bán (Majorfalvi Bálint); Tiborc (Fabó Tibor) a megnyomorított kisember örök érvényű figurájaként jelenik meg – és sorolhatnánk tovább.

Különös módon a Tóth Tibor alakította Bánk bán tűnik a teremtés vesztesének: ebben a fénytörésben, az élesen kontúros szereplők között a nagyúr körvonalai mosódnak el. Vívódó értelmiségi lenne? Vagy a hatalomba beleszületett sokadgenerációs főhivatalnok, az államigazgatás legfőbb szolgája, a rend fenntartója, akiből a sérelem, a nyilvános megaláztatás hatására csak egy túlfeszített szituációban tör fel az elemi indulat? Vagy ellenkezőleg: ez az indulat a személyiség magja, amit a politikus beszéddel korábban csak takargatott? Míg a darab legtöbb szereplőjénél azt érezzük, a személyiségük maga a történetük, ezzel együtt a sorsuk, Bánk bán karaktere bizonyos értelemben ellenkező irányba hat: a vele megtörténtekből, az általa adott válaszokból igyekszünk visszakövetkeztetni az emberre.

Részben ezért, részben más okokból támad némi hiányérzetünk. Hargitai rendezőként biztos kezű kismesterként dolgozik, amennyiben minden részletet hatásosan megold: jól választ alkotótársakat, remekül vezeti a színészeit, látványos képeket komponál, következetesen építi fel a jeleneteket... az előadás végéhez érve mégis az a benyomásunk, hogy a forma mögül elfogy a gondolat. Hol is állunk ma, 2018-ban a Bánk bánnal? Ha (csak) az utolsó jelenetet nézzük: állunk a halottak fölött, várjuk, hogy a romok fölött lassan elüljön a füst, és a király, a legfőbb hatalom, miután elmondta már a helyzethez illő mondatokat, (talán) igazakat és hamisakat egyaránt, kinyilatkoztassa a kegyelmét. És csak várunk.