Balettmánia vidámsággal

A műsorfüzet és az utcai falragaszok a balettművészet múltjának és jelenének legjavát kínálták, és ezt meg is kapta a Szlovák Nemzeti Színház közönsége. Az egyfajta balett-történeti áttekintést nyújtó, egymást követő táncszámokat azonban, amelyek egy gálaest műsoraként minden különösebb körítés nélkül is megállták volna a helyüket, a produkció kiötlői fontosnak tartották egy keretjátékba gyömöszölni. Ez egy külszíni forgatásra váró balettegyüttesről, az igazgatóról, idős titkárnőjéről és egy kezdő koreográfus-rendezőről szólt, hol egy szakállas poénokkal teletűzdelt kabaré, hol meg egy iskolai nevelőkoncert szintjén. De az ember elfelejtette a blőd vicceket, amikor megjelent a színen őfelsége XIV. Lajos, hogy pazar, csillogó kosztümjében, hatalmas tollbóbitákkal a fején ellejtse Lully zenéjére Apolló táncát. Ha a franciák királya csupán feleannyi méltóságot és megközelíthetetlen fenséget tudott árasztani virtuóz szökdécselés közben, mint prágai életrekeltője, joggal viselte a Napkirály nevet, amelyet, mint ismert, leghíresebb balettszerepéről kapott. A táncot a kiváló cseh tánctörténész, Helena Kazárová rekonstruálta korabeli táncírásos lejegyzések alapján. A Hattyúk tava híres Pas de quatre-ja után kihagyhatatlan ziccerként négy fekete trikós férfi adta elő rezzenéstelen arccal ugyanezt. Az ötlet régi, mégis mindig osztatlan sikert arat, komikuma ellenállhatatlan.

A leghíresebb klasszikus balettek gyöngyszemeit megbízható, jó táncosokkal bemutató első rész nem okozott különösebb meglepetést, de csalódást sem. Ami élménnyé tette az előadást, az a kortárs cseh koreográfiákat bemutató második rész volt. Külön érdekessége, hogy három táncjelenet is ugyanannak a szerzőnek ugyanarra a művére, Janáček V mlhách című zongoraciklusára készült.

Az immár klasszikusnak számító Jiří Kylián (1947) Návrat do neznámé země (Visszatérés az ismeretlen országba) című, John Cranko emléke előtt tisztelgő művéből a Pas de deux-t láthattuk, majd Petr Zuska (1968) hátborzongató női kettősét az emberi ego kétarcúságáról, amely akár a skizofréniának a tánc eszközeivel való megfogalmazásaként is értelmezhető. Hasonló gondolati töltet – magamat bántom, ha téged sebezlek – feszítette Ján Kodet (1968) Párbaj című frappáns férfikettősét is.

Petr Zuska, aki régebben táncosként vendégszerepelt Pozsonyban, és nemrég, a prágai Nemzeti Színház operaegyüttesének vendégjátékánál az Eladott menyasszony táncbetétjeinek koreográfusaként találkozhattunk a nevével, Mária álma (Mariin sen) című, sziporkázóan fergeteges kreációjának köszönhetően teljes feloldozást nyert mint az elcsépelt klisékkel teli keretjáték társszerzője és társrendezője (ő játszotta az ifjú koreográfus-rendezőt is). A műsor zárószámaként bemutatott, hosszabb lélegzetű, ötletet ötletre halmozó kompozíciója rengetegszer megkacagtatta a közönséget. Az első részben bemutatott, Perrot-Pugni-féle híres Grand Pas de quatre-t parodizáló darab erényeiből mit sem von le, hogy a Trocaderos együttes női ruhába bújt táncosainak gegjei és honfitársa, Pavel Šmok koreográfus stílusa is rányomták bélyegüket. Ezzel együtt eredeti és rendkívül szellemes az egész opus, amelyet négy, fehér balerinaszoknyácskát viselő, izmos fiatalember táncol, bohóckodik végig, olykor lélegzetelállító akrobata mutatványokkal hökkentve meg a nézőket. Egyetlen női szereplője a hattyú alakban pipiskedő, szerencsétlenkedő Marie, aki a Hattyú halálát is eltáncolja, miután egy neki dobott, mohón felfalt kiflidarabtól majdnem elpusztul. Pugni és Saint-Saens romantikus dallamaira őt cipelik, ejtik el, fumigálják és hódolják körül – mikor hogy hozza kedvük – az izomkolosszusok. A közönség hosszú perceken át dübörgő tapssal köszönte meg a nem mindennapi produkciót.