Balázs Imre József: Vidrakönyv Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2006

Balázs Imre József harmadik verseskötete mesteri módon megszerkesztett kötet. Az egyes ciklusok a vidralét megfogalmazásánák egy-egy lehetőségét képviselik: az első és második ciklus egyfajta bevezetés a vidralétbe, ismeretelméleti, önreflexív megfogalmazása a kötet tárgyának, a harmadik ciklus versei narratív szövegek, azaz történeteket elmesélő prózaversek, a negyedik ciklus Ted Hughes A vidra című versének továbbírásait tartalmazza, az ötödik ciklus és az epilógus pedig lezárja a vidralét tematikáját, és átvezeti azt a mesék és mítoszok emberi világába.

A könyv verseinek legfontosabb és egyúttal legmélyebb kérdése véleményem szerint az, hogy mi módon lesz tudatos az ösztönösből, hogyan lesz a vegetatív létezésből intellektuális élmény, intellektuális minőség. Az ösztönös, vegetatív, öntudatlan, vidralét egyhangúsága hogyan válik a könyv lapjain bonyolult, összetett, önreflexív kijelentések és felismerések forrásává, szellemi élménnyé. Meg kell állapítani, hogy ez a feladat és kihívás egy sor kérdést és – esetleg – kételyt is felvethet: hogyan lehet nyelvvel ellátni a „nyelvtelen” vidralétet, van-e ebben a témában annyi lehetőség, hogy kiadjon egy verseskötetet, illetve: eltérnek-e az egyes versek egymástól abban, hogy újabb és újabb ötleteket képesek megjeleníteni, mintegy kitágítva a „vidralét” problematikáját, s így szellemi izgalomban részesíteni az olvasót?

Balázs Imre József kötete alapvetően sikeresen oldotta meg feladatát. Ebben segítségére volt Oravecz Imre (az egyetlen költő, akinek verset ajánl) A hopik könyve című verseskötete, amely szintén az előbb felvetett problémát járja körül. A Vidrakönyv versei A hopik könyvének logikája mentén haladnak, az állati lét és a „primitív” törzsi lét megfogalmazása közti különbségek nem tűnnek alapvetőnek. (Ebből adódik egy ötletem a könyv „túlértelmezésére”: eszerint a „vidra” nem egy állat lenne, hanem... – érdekes úgy végigolvasni a könyvet, mintha egy kihalt „ősember” neve volna a „vidra”: az étel, ital, asszony, gyerek, vadászat körének alapvető élményvilága irányítja.)

A kötet nyelve alapvetően két síkon ragadható meg: egyrészt a személytelen, metaforátlanított, tárgyias líraeszmény mozgatja, másrészt az ősi varázs- és sámánénekek, ráolvasások hagyománya. Gyakori ismétlései, gondolatritmusai a „primitív” létre és a nyelv előtti gondolkodásra utalnak. Ezzel ellentétesek az önreflexív részek: „Egy csónak úszik lefelé a folyón; / – Ki vagy te? gondolja a vidra. / – Csónak vagyok, gondolja a csónak, / alakom a bennem lévő tárgyaké.” (A csónak útja) Nagyon érdekes, hogy nem tudható, mikor játszódik a vidra története (a nyilazás, illetve a város kihunyó fényei egy ősi, illetve egy világméretű katasztrófa utáni világra is utalhatnak), s az epilógusként közreadott mitikus történet is elbizonytalanít, hiszen időtlenné teszi a versidőt.

A Vidrakönyv tudatos, összetett jelentéseket mozgósító könyv. Talán abban a tekintetben lehet némi hiányérzetünk, hogy az egyes versek mintha túlságosan is alárendelődnének a kötetkompozíciónak, s így mintegy arctalanná válnak, elveszítik egyediségüket: főként egy nagyobb szerkezet részeiként értelmeződnek (persze lehet, hogy szándékos ez az eljárás). Ennek ellenére vagy éppen ezért: minden szövege kiérlelt, minden során érződik a műgond, és nem egy verse újraolvasásra inspirál.