Babiczky Tibor: Thank you for smoking!

Kevesen tudják, de a Gauloises tizenöt éven keresztül – 1910 és 1925 között – „magyarul” volt jelen a piacon; Hongroises-nak hívták. Feltehetőleg a dohánykeverék ízének egzotikusságát hangsúlyozandó. Végül az állami dohánymonopólium úgy döntött, hogy a cigarettának is a francia hazafiságra kell emlékeztetnie, így jöttek a képbe a gallok. Tekintve a dohányzással kapcsolatos jelenkori hisztériát, úgy vélem, nincs okunk bánkódni, hogy nem a mi „nevünket” viseli a legendás francia termék.„Boszorkányok márpedig nincsenek” – hangzottak Könyves Kálmán szavai. Hiába tudjuk ezt a XI. század óta, az elmúlt csaknem ezer esztendő történelme – bizonyos szempontból – a boszorkányüldözésekről szólt. Gyakorta többről is párhuzamosan. Az ember csodálatos és paradox teremtmény. Egymagában szelíd, megegyezésre és összefogásra törekvő. Ha pedig – a közös érdekeket felismerve – csoportba rendeződik, valahogyan kötelességének érzi, hogy üldözzön valamit; legyen szó földi hatalmasságokról vagy népcsoportokról, vagy éppen egy nyolc és fél centiméter hosszúságú, apróra vágott dohánnyal töltött papírhengerről. És a gyűlölet kifelé mindig erőteljesebb, mint a csoporton belüli ellentétek.  Pápán, ahol gimnazista éveimet – boldogult úrfikoromat – töltöttem, az Árkádia kávéház volt a törzshelyünk. Egy vadászmellényes, bajuszos öregúr szolgált ki. Furcsa jelenség volt: a háta hajlott, a kézmozdulatai merevek, a léptei ruganyosak. Mintha sosem lett volna szabadnapja. De fáradtnak sem tűnt soha. Mint ahogyan boldognak vagy szomorúnak sem. Tekintélyes has domborodott a mellénye alatt, mégis áttetsző tudott maradni.  Az Árkádiában tavasztól őszig – kivéve a pultnál „bérelt hellyel” bíró régi törzsvendégeket – mindenki az aprócska belső udvarban megbújó teraszon foglalt helyet, a sűrű szőlőlugas árnyékában. Telente azonban beszorultunk a pasztellszínű, boltíves helyiségekbe. Nem is tudom, hogy volt-e egyáltalán nem dohányzó vendége az Árkádiának. Mindenesetre, téli délutánokon látni sem lehetett bent a füsttől.  De a dohányosok is különbözőek: néha valaki megkísérelte kinyitni a teraszajtót, hadd szellőzzön a helyiség. Emlékszem a menetrendszerűen felharsanó mondatra: „Csukd be azonnal, büdösben még nem fagyott meg senki”. Ki mondhatta ki először ezt a mondatot az Árkádiában, és mikor? Hány generáció óta hagyományozódott ez a téli rituálé? És honnan „érkezhetett” a mondat? A katonaságra tippelek. Külön pikantériája a dolognak, hogy – emlékeim szerint – az Árkádiában nem árultak cigarettát. A főúr kedélyesen a templom sarkánál található trafikba irányította az esetleges – betévedő – érdeklődőket. Manapság már nincsenek trafikok, csak Nemzeti Dohányboltok. Így aztán ez a furcsa kis szó is, amely egyszerre déliesen pergő és közép-európai módon náthás, szép lassan kiürül és eltűnik. A trafik ugyanis az olasz nyelvből (traffico: üzlet) osztrák közvetítéssel (Tabaktrafik: dohánybolt) érkezett hozzánk. Krúdy Boldogult úrfikoromban… című regényének egy pontján – konkrétan a hetedik fejezet elején – megérkezik a Bécs városához címzett sörházba az Andrássy úti trafikos. „Ez a szakállas trafikos, akit az éjjeli hölgyvilágban való népszerűsége miatt Irma néven emlegetnek, arról is híres, hogy bármikor elszív egy saját boltjából való Britanika-szivart, hogy a szivarnak a hamuja mindvégig megmarad. Irma többször produkálta magát az orfeumi télikertben, hogy néha még a zenészek is elhallgattak, amikor a Britanika hamuja kritikus helyzetbe került. A Virzsinia-szivarral ugyancsak megtette ezt a kunsztot, de csak ebédután, a régi Pletánovics-féle vendéglőben, az Andrássy-úton, az ablak melletti asztalnál. De az nem igaz, hogy a szemüveges trafikos pénzért szivarozott volna.”A jelenkort elfogadni kénytelenek vagyunk, megérteni törekszünk. De a hosszú vonatozások alatt, majd megérkezvén, a restiben, vagy éppen el sem indulván, városunkban, a törzskocsmában és a kávéházban, mindig hiányozni fog a füst. E hiányról eszünkbe jut majd, hogy létezett egy világ, amely az örökkévalóságba ágyazódott, ahhoz mérte magát, és amely nem kizárólag anyagként tekintett az emberre, hanem tisztában volt a hajlamaival és a szenvedélyeivel is. Közben pedig felépült a semmiből – szó szerint a semmiből – egy új (való) világ körülöttünk, amelyben ugyan már nem dohányoznak, de amely szétbontja önmagát – szó szerint szétbontja önmagát – az atomnál is sokkal kisebb darabokra, de végül ott sem talál semmit, és nem is emlékszik már semmire, így aztán megteszi ezt a legkisebbet mércének. És nem lát előrébb egy másodpercnél.