Babiczky Tibor: Médeia hagyatéka

A házak, akár felnyitott konzervek, álltak sorban az utcák polcain, előttük emberek, kifolyt, eltékozolt, romlandó tartalom. Eltelt az éjszaka. Próbál feltápászkodni a nyár, mint egy ketrecbe zárt, lomha vadállat. Amputált fák az utak sötéttel átitatott gézszalagja fölött. Szirénák sárga, vörös és kék forgása, akár a háborodottak örökké elsikló tekintete. Egy autó csuklásra emlékeztető hangja, ahogyan – a kelleténél nagyobb sebességgel – egy fekvőrendőrőn áthalad. Vihar után ki gondol a halálra? Mint egy befejezetlenül hagyott épület betonelemeiből a hajlított vasak, üres jelen időmbe szúr a múlt.Ülök kezdet és vég között félúton, egy Dunára néző teraszon. És egy szempárra gondolok. Ahogyan aranyszínűből hirtelen zöldbe vált, majd vissza arannyá. Ott van benne az idő, az én időm. És a száj, ahogy dacosan megfeszül. Az áll puha íve közvetlenül sírás után. A vállak aprócska öble, délolasz táj, szórt fény, előszezon. Azt mondta, fél megválni bármitől is, annyi mindent elvettek már tőle. Gyerekkora óta ragaszkodik a tárgyaihoz. Kislányként a szemetet is párosával dobta ki, nehogy magányos legyen szegény. Iszonyú volt elképzelnie egy hasznavehetetlen tárgyat egyedül. Elfogadható sors lenne, gondoltam. Ezzel ki lehetne békülni. Hogy habár elkerülhetetlenül a létezés szemétdombjára kerülünk, legalább ne legyünk magányra ítélve. Se addig, se azután. Mit adsz annak, akitől mindent elvettek? Úgy értem, mit adsz neki először? A sötétség elmorzsolja a csillagok rózsafüzérét.  Arany és zöld napokat szeretnék. Hogy egy tekintet megfesse az időt. Hogy tűz és föld egyetlen új elemmé legyen. Ülök a teraszon, nézem a folyót, és ahogy kanyarodik, mintha mosolyogna. Megint rá gondolok, az arany és zöld szeműre. Megpillant, felnevet. A női mosoly csupa rejtély. Nem véletlen, hogy évente több millióan állnak meg a világ talán leghíresebb mosolya előtt a párizsi Louvre-ban. A Mona Lisa megfejthetetlen. Egy mosoly mögött mindig sors van – vágy, remény, bizalom, megbocsátás, és sok esetben fájdalom. A mosoly az ember egyetlen eszköze, amellyel a boldogságot és a szenvedést egyaránt képes kifejezni. Az egyetlen, amely a boldogság és a szenvedés azon különös egyvelegét megmutatja, amit szerelemnek hívunk. A mosoly mögött mindig sors van, egy röhögés vagy egy vigyor mögött csupán egy történet. A férfiak nem mosolyognak sokat. Nem mintha ne volna sorsuk, ne lennének vágyaik, reményeik. Egyszerűen csak várnak. A nő mosolya ugyanis egyet jelent az összetartozással. Egy női szájszegletben, egy mosolygó női szempárban a férfi megláthatja saját magát. Érzelmeinek, önzésének, vágyainak, esendőségének legtisztább tükre ez. Egy valódi női mosolyban benne van a férfi mosolya is. Dobozba zártam egy egész életet. És amikor ki szerettem volna pakolni, a dobozban nem volt semmi, csak hamu és csontok. Meg egy drágakő. Ki gondolta volna? Magam sem tudom, hogyan lehetséges, de mosolygok.