Babiczky Tibor: A világ válasza ellen

Természetesen, kérdés, hogy a külvilág változásai okoznak-e bennünk elmozdulást, vagy – éppen ellenkezőleg – megérlelt, belső átalakulásunk változtatja meg a világot körülöttünk. A válasz – mint az esetek döntő többségében – talán a kettő között, félúton keresendő. Környezetünk, illetve környezetünk bevett szokásai változnak; ez már csak a társadalmat alkotó egyének sokaságából is következik. Márpedig ha a sokaságot alkotó egyének változnak, adja magát, hogy mi magunk sem maradunk mozdulatlanok. Ha pedig ez így van, az is könnyen belátható, hogy minden egyes alakulással újabb nézőpontból tekintünk a világra, magyarán: mást veszünk észre, mást szűrünk le belőle. És éppenséggel fordítva is elgondolható a sorrend. Mi is változott például? Amikor ötéves voltam, senki nem hallott még autós gyerekülésről, okostelefonról vagy internetről. Sőt, gyerekjo­gok­ról se nagyon. Nem volt dé­mo­nizálva a dohányzás – a nagy családi ebédek után vágni lehetett a füstöt keresztanyámék lakásában –, bár egy kissé mindenki nehezen vette a levegőt. Igaz, utóbbi nem a légúti betegségeknek volt betudható, hanem a szabadság hiányának. És mi az, ami nem változott? Ami nem tudott változni? Például ez: „Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek.” (1Kor 13:11.) Nézem a két lányomat – a nagyobbik hét-, a kisebbik négyéves –, amint „így cselekednek”; beszélnek, gondolkodnak, ítélnek. Bekötve az autós gyerekülésbe, zenéket hallgatva az internetről, egy dohányfüstmentes lakásban. Mi változott? Szeretnénk hinni, hogy nagyobb biztonságban vannak. Hogy egészségesebbek. Pedig – könnyen belátható – ez nincs így. Hogyan is folytatódik a fentebb idézett Korinthusi levél? „De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait.” Talán itt vérzünk el a legtöbben. Vegyük csak sorra. „Úgy beszéltem, mint a gyermek.” Hogyan beszél egy gyermek? Keresetlenül, őszintén, tekintet nélkül a befogadóra. „Úgy gondolkodtam, mint a gyermek.” Hogyan gondolkodik egy gyermek? Mindig önmagából kiindulva, egyfajta kérlelhetetlen, mégis bájos önzéssel. „Úgy ítéltem, mint a gyermek.” Hogyan ítél egy gyermek? Azonnal, egyetlen nézőpontból és latolgatás nélkül. Mindezeket figyelembe véve felmerül a kérdés, melyikünknek sikerült „elhagyni a gyermek szokásait”. Ha pedig nem sikerült, akkor mi alapján nyilvánulunk meg a világban? Tényleg az a fontos, hogy ki milyen szerepet játszik, és hogy a szerepébe hogyan képes beilleszkedni? Tényleg a szerep fontos?Irvin D. Yalom, a Stanford Egyetem pszichiátriaprofesszora szerint „a pszichoterápia szempontjából négy kiemelkedő bizonyosság létezik: a saját és szeretteink halálának elkerülhetetlensége; a szabadság, amely lehetővé teszi, hogy az életünket úgy éljük, ahogy akarjuk; a végső pillanat magánya; és végül az a tény, hogy az életnek nincs egyértelműen meghatározható értelme”. Ezek azonban nem csupán a pszichoterápia, de egyéni életünk meghatározó tényezői is. Az elsőre nem gondolunk, a másodikról – sok esetben – önként lemondunk, a harmadikat elfojtjuk, a negyediket behelyettesítjük valami lényegtelennel. És ezt a sok tagadást, jobb híján, az életünknek nevezzük.„Föl kell mutatnom a magam válaszát, különben csupán a világ válaszára hagyatkozhatom. Ez az a személy fölötti életfeladat, amelyet csak kínkeservesen valósíthatok meg” – írja C. G. Jung az Emlékek, álmok, gondolatok című könyvében. Ha körbenézünk, és látjuk a válások számát, vagy környezetünkben a puszta megszokássá és csöndes gyűlöletté fajuló házasságokat, a széthullást, az elhidegülést, felmerülhet a kétely a „világ válaszával” kapcsolatban. Valóban a legfontosabb feladat megtalálni a saját válaszunkat. Semmilyen sablon – se a tegnapi, se a mai, se a holnapi – nem illeszthető rá a valódi életre. Az életünkre. A valódi élet pedig – talán – ott kezdődik, hogy tisztába kerülünk magunkkal, és kísérletet teszünk megérteni a másikat.Ahogyan Joseph Joubert, 19. századi francia gondolkodó megfogalmazta: „Amit ki tudsz bogozni, ne vágd ketté”. Kezdetnek egészen jó lehet.