Az utolsó ház balra – gyiloktanya

Például, hogy az áldozat a különféle tárgyi eszközökkel rá mért hatalmas ütésektől hamarabb esik össze, kevesebbet visel el agybafőbe verésből, mint a támadó. S már-már azt hinnénk, a szegény áldozatnak annyi, vége, kipurcant, amikor egy hirtelen vágást követően, rémísztő indítással egy hatásos ütőeszközzel a kezében újra lesújt a támadójára, és egy újabb vérengző püfölős jelenettel próbálja a lelkét venni. Ugyanilyen megengedhető eltúlzás – konkrétan ebben a filmben –, hogy egy csapat rosszember támad rá egy védtelen családra, s a család különféle praktikákkal, kegyetlen ölésmódokkal fokozatosan gyengíti a csapatot, mindig a leggyengébb láncszemet kapcsolja le, mígnem eljut a csapat fejéhez, s a legkegyetlenebb, már-már reménytelen összecsapásban brutális mészárlással megpróbál végezni a csapatfővel is.

Az is bevett eleme az ilyen klasszikus horrornak, hogy elhagyatott helyen, a világ végén játszódik, ahol nem működnek a telefonok, kilométerekre van a legközelebbi ház, a kocsi lerobban, illetve ebben az esetben elfurikázik vele a család üdvöskéje. És hát elmaradhatatlan a vihar, az ezüstfénnyel mindent bevilágító menyköves lesújtások, a jajokhoz és sikolyokhoz időzített égdörgések. A klasszikus horror legtöbb eleme ott van Dennis Iliadis többszörös remake-jében: de minden jó helyen, jól illesztve a sztoriba, amely ugyancsak hagyományos horrorfilmekben megalapozott, egy helyszínre összpontosított egyszerű sztori. S ami ennek a filmnek is (miként a legtöbb jó horrornak) a leghatásosabb komponense, a zene. Őrjítően horrorisztikus, akár csupán felvezeti, előjátssza, előrevetíti a félelmet, akár a kegyetlen gyilkolási aktusokat festi alá. Nemegyszer előfordul, hogy nincs más a vásznon csak két fürkésző vagy ijedt arc, de a zene olyan kontraszthangulatot teremt, hogy megszűnik a mozi mint olyan, mivel a nézőteret teljességgel bevonja a vászon világába, az áldozatok lelkébe – ez kiemelkedő erőssége John Murphy zenéjének s a filmnek magának. Vannak olyan akkordok, amikor érdemes csak arra figyelni, milyen hangszer hangjaival lehet eljátszani a leghatásosabb félelemkeltés zenei futamait, amelyek a hangeffektusok szintjén tökéletes illeszkedéssel támogatják meg a borzongatás filmes mechanizmusait a banális képsorok mögött – mivel ebben a filmben valóban nincsen különösebben dizájnolt képi világ, abszolút banális látványelemekkel dolgozik.

Ha valaki szereti a borzongató, idegekig ható, felkavaró zenét, erre a filmre érdemes beülnie. S nem csak a zenéért. Összességében magáért a filmért. A helyénvaló színészi alakításokért – ez is egyik megmérettetője a jó horrornak, hogy testileg-lelkileg helyén legyenek a figurák. S a zene mellett, a hangzáshatásokhoz a hiteles színészi alakítás adja azt a többletet, amely képes belevonzani a film által keltett, gyiloktól súlyos mozgóképes ijedelembe.

Amelyben van erőszak, van kínzás, van húsdarálás, van loccsanó vér töményen, van szétrobbanó agyvelő, de másképp, mint sok hatásvadász horrorban. Hiteles az egész, hihető, alapjában elfogadható magyarázattal indokolható – még ha ebben az estben is vannak felnagyítások, eltúlzások, ám oly mértékben, amennyit az ehhez a műfajhoz még hozzá rendelhető, vele társítható művészi szint el tud viselni (mivel ilyen szinten horrorfilmet leforgatni, mint Az utolsó ház balra alkotói tették, művészi szintet jelent). Nem konstruált cselekményt kínál a történet, nem épített helyszínt a környezet, nem futurisztikus konstruktivitással szerkesztett válogatott kínzóeszközökkel manipulál, hanem banális mindennapi helyszínen banális mindennapi tárgyi eszköztárral.

A teljes cikk hétfői nyomtatott kiadásunkban olvasható.