Az utolsó Eco-mutatvány

Egy hete tudjuk, hogy a Numero Zero most már végérvényesen Umberto Eco utolsó regénye marad. 2014-ben az európai könyvpiac egyik kiemelt eseménye volt, hogy az olasz író és filozófus – A rózsa neve, A Foucault-inga, A tegnap szigete, a Baudolino, a Loana királynő titokzatos tüze, A prágai temető és megannyi elméleti, tudományos munka, esszé szerzője – túl a nyolcvanon új szépirodalmi művel jelentkezett. A magyar változat az Európa Könyvkiadó ígérete szerint áprilisban jut el az olvasókhoz, ha marad a munkaverzió, címként a Mutatványszám áll majd a borítólapon. Mi most úgy tudunk mesélni a kötetről, hogy a kétnyelvűséget hasznosítottuk. Mondanám, hogy az olasz az a másik, de hazudnék: a Numero Zero szlovák fordítása (Nulté číslo címmel, Stanislav Vallo tolmácsolásában, a Slovart gondozásában) már a karácsonyi könyvpiacra megjelent, ezt olvastuk. Azért izgatottan várjuk Eco „örökös magyar hangja”, Barna Imre munkáját is. A 84 éves korában, múlt pénteken elhunyt olasz mester minden írása fordítói csemege volt, s nincs ez másként a Numero Zeróban sem. A sajtónyelv frázisainak átültetése és a szakzsargon, az utóbbi évtizedekben egyre több idegen hatást magába szívó (olasz) nyelv változásainak érzékeltetése és a generációs nyelvváltozatok egymásnak feszülése ugyanolyan komoly szakmai kihívást jelent, mint a közelmúltbeli olasz eseményekre tett utalások magyarítása. 

A Numero Zero Umberto Eco legolaszabb regénye. A cselekmény jól behatárolható, pontosan jelzett térben és időben játszódik: Milánóban vagyunk, a kerettörténet az 1992. június 6. és 11. közötti eseményeket meséli el, miközben az elbeszélő az utóbbi két hónap történéseit igyekszik átgondolni. Ezek a történések egyrészt a kilencvenes évek olasz valóságát vázolják fel (egy maffi amódszerekkel gazdasági és politikai hatalomra törő, mindvégig háttérben maradó titokzatos vállalkozó, a Kommendátor lapalapítási projektjén keresztül), másrészt pedig kibontakozik egy összeesküvés-elmélet, amely a Mussolini-diktatúra, majd az olasz társadalom következő évtizedeit meghatározó, véres terrorcselekményekben, merényletekben kicsúcsosodó szélsőjobbos-szélsőbalos ellentét hátterére ad (hiteles?, hiteltelen?) magyarázatot. Közben háttérképként ott van maga a város, amelynek helyszínei az egyes szereplők érzelmi kötődése által, fontos motívumokat felerősítve adják ki a történet panorámáját. Az alakuló szerkesztőségből az összeesküvéselméleteket gyártó, paranoiás Braggadocio az erőszak, a halál, a pusztítás „emlékhelyeit” járja be. A csapat egyetlen női tagja, a valamiféle naiv hitet még mindig őrző Maia Fresia mintha egy másik Milánóban élne: „Itália Amszterdamjában”, a csatornák mellett, a fokozatosan a jómódú réteg igényei szerint átalakított körfolyosós házak egyik utolsó, penészes kis lakásában, a közeli vidéki házikóban egy nosztalgikus téridő-élmény – és ezzel együtt a kivonulás – lehetőségét villantja fel. Colonnának pedig döntenie kell, melyik világot fogadja el. 

Az Eco-regényeket olvasva joggal munkál bennünk bizonyos fokú frusztráció, hogy könyvtárnyi szakirodalomra volna szükségünk egy teljesebb értelmezéshez, ugyanakkor az a hit is adott, hogy egyegy Eco-regény tulajdonképpen pótolja ezt a könyvtárnyi szakirodalmat. Ráadásul, Eco-olvasónak lenni eddig meglehetősen demokratikus, internacionális élmény volt; vélhetőleg nem járunk messze a valóságtól, ha megkockáztatjuk: középkori bencés meg ferences szerzetesek teológiai, filozófi ai, poétikai vitáihoz (mondjuk, A rózsa nevében) egyformán felkészülten, illetve felkészületlenül állt hozzá az olasz, az angol, a német, a magyar stb. olvasó. A Numero Zero kicsit másképpen működik. Erős a gyanúnk, hogy meglehetősen másként szól olasz közegben, mint bárhol máshol. Még ha támaszkodhatunk is valamiféle ismeretekre a 20. századi olasz történelemből – megvan Mussolini; hallottunk a partizánmozgalom ideológiai megosztottságáról; tudunk valami Togliattiról, Aldo Moróról, a Vörös Brigádokról; a hidegháborús háttérműveletek kapcsán rémlik a stay-behind művelet –, ezek társadalmi hatását, a traumák súlyát nehéz értenünk, átéreznünk. Még úgy is, hogy a saját történelmünk bőven kínál fogódzót az empatikus megközelítéshez. Még bizonytalanabb terepen járunk, amikor a regénybeli „ma” utaláshálóját igyekszünk kibontani, hiszen a Berlusconi-korszak előjátékának tekinthető időszak képét elsősorban a sajtó közvetítette nekünk. A sajtó, amely nem a tények feltárásával, hanem az elkendőzésével foglalkozik – állapítják meg a Numero Zero szereplői. Erről még lesz szó, de egy pillanatra maradjunk az olvasó pozíciójánál. Eco nagy mókamester, most is az arcunkba nevet. Pontosan belekódolta a regénybe, kik is vagyunk: az átlagos olvasót nagyon kevés dolog érdekli, legfeljebb néhány botrány meg a mások szerencsétlensége (…felett érzett jóleső káröröm); a műveltségét sosem lehet eléggé alábecsülni; egy évvel ezelőtti eseményekre sem emlékszik, nem hogy régebbiekre, így néhány trükkel bármikor bármi lenyomható a torkán. Nos, innen nézve talán most sincs akkora különbség az olasz, az angol, a német, a magyar stb. olvasó között… A Numero Zero a sajtó regényeként is olvasható. Kesernyés, szatirikus könyv a sajtó alászállásáról, arról, miként lehet visszaélni a média hatalmával, illetve hogy a média miként élhet vissza az írott szó erejével. A regény szereplői a posványból jönnek elő, és ki-ki a maga habitusa szerint – a tartalmasabb, szebb szakmai jövőbe vetett hittel vagy végtelenül cinikus, pragmatikus hozzáállással – egy még mérgezőbb mocsárba süllyed bele. Colonna, az elbeszélő éppen elmúlt ötven. Az egyetemet nem fejezte be, németből fordított, lapok, kiadók környékén végzett árnyékmunkát, ha arra kérték, négernek állt. Önmagát jó ideje vesztesként könyveli el: „Azok, akik az életben a rövidebbet húzták, éppen úgy, mint a magukat képzők, általában sokkal szélesebb körű ismeretekkel rendelkeznek, mint azok, akiknek kedvez a lapjárás: ha nyerni akarsz, egy dolgot kell tökéletesen tudnod, nem vesztegetheted az idődet arra, hogy mindenfélét megtanulj, a saját műveltségből fakadó öröm a lúzerek jellemzője. Minél többet tud valaki, annál kisebb a valószínűsége, hogy vitte valamire az életben.” Az új felkérést viszont éppen annak köszönheti, aki és ami: hogy a képességei megvannak, de ezt még soha senki sem vette észre. Egy új laphoz, a Holnaphoz hívják „főmunkatársnak”. Simei, a főszerkesztő Colonna előtt nem is titkolja, mi áll a háttérben. Az egy év alatt elkészítendő 12 mutatványszámnak nem az a célja, hogy megalapozza a jövendő szerkesztőséget; a megbízó, a Kommendátor bizonyos tartalmakkal politikaigazdasági ellenfeleire – és potenciális jövőbeli szövetségeseire – akar ilyen módon nyomást gyakorolni; az a néhány példány, amely majd megszületik, a megfelelő kezekbe juttatva a kívánt hatást hivatott elérni. Simei azt sem rejti véka alá, hogy Colonna munkája egy másik történet. Látszólag a szerkesztőségbe beépülve Simei „alternatív történetét” kell megírnia – a bátor főszerkesztő, aki hiteles lapot akart kiadni, de a körülmények, ugye –, és innentől ismerős a terv: ha a dolgok úgy alakulnának, ez a könyv a megfelelő kezekbe juttatva… A zsarolás szót inkább ne mondjuk ki. 

Ebbe az önmagában is labirintusszerűen kanyargó alapsztoriba fonódik bele egy másik történetszál: az egyik kolléga, Braggadocio nyomozása és elbeszélése arról, hogy nem Mussolinit végezték ki a második világháború végnapjaiban, hogy a Ducét talán a Vatikán, talán a nyugati szövetségesek rejtegették, hogy milyen szerepet szántak neki a kommunizmus előretörésének megállításában, s hogyan passzol bele mindez az elmúlt évtizedek olasz közéletének sodrába. Zagyva, megalapozatlan mese, véli az elbeszélő. Aztán Braggadociót megölik, Colonnán elhatalmasodik a paranoia, majd már éppen engedne a szorításából, amikor egy BBC-dokumentumfi lm – az egyetlen Mussolini-történetet leszámítva – pontosan megismétli a halott újságíró által korábban felvázolt összefüggéseket, komoly közszereplőknek adva a szót. 

Mi a fikció? Mi a valóság? Kinek hihetünk? És számít ez bármit is egyáltalán? „Mindig is a tőr és a méreg népe voltunk. Be lettünk oltva, immunisak vagyunk, bármilyen új történetet mesélnek nekünk, azt mondjuk, már hallottunk rosszabbat is, és lehet, hogy egyik is, másik is kitaláció. Ha az Egyesült Államok, a fél Európa titkos szolgálatai, a saját kormányunk és a sajtónk is bolondított bennünket, akkor a BBC miért ne tenné? A tisztességes állampolgár egyetlen komoly problémája az, hogy miként kerülje el az adófi zetést, aztán azok, akik a parancsokat adják, tegyenek, amit akarnak, úgyis mindig csak a dagonyáról meg a vályúról van szó. Ámen.”