Az ünnep

Beáll mindenütt a sorba, újdonságokat keres. Örömet akar szerezni gyermekeinek karácsonyra, bármi áron – a másik helyett is, aki hűtlen lett hozzájuk.

Nagyobbra kerekedtek a csomagok, mint bármikor, alig férnek a fa alá. Utolsó simítások az ünnepi asztalon. Már nem csordul ki a könnye a negyedik teríték hiánya s az üres szék láttán. Egy ideig havonta egyszer gazdára talált a szék, de mostanában egyre ritkábban. Gyűlölettel nézték a postást, amikor leszámolta a tartásdíjat. Tudta, erősnek kell lennie, hogy a serdülő gyerekei úgy érezzék, belekapaszkodhatnak. Levetette a kötényét, és vacsorához hívta őket. A várakozás izgalma feszült a levegőben, miközben a tányéron egyre gyűltek a halszálkák. Valahogy túl nagy volt a csend. A magnóhoz lépett, és elindította a Csendes éjt. Egyszerre indultak a szoba fele, ahol a feldíszített karácsonyfa áll. Alatta rögtön észrevette a két gyerekkéz formálta csomagot. Az egyik szorosan az övék mellett volt letéve és nagybetűvel hirdette: ANYUNAK. Arrébb, a fa alatt a másik, jeltelenül. Elvették sorra a csomagokat, s az az egy, a negyedik ottmaradt.

Lehunyta a szemét és érezte, hogy az ottmaradt kis csomag óriásivá nő, fenevaddá válik, majd szétnyílik a pofája, s mohón falja, egyre csak falja az ő örömüket.

A nyál megkeseredett szájában. Szeme már csak a két bánatos arcocskát látta. Úgy érezte, megfullad. Kiszaladt a sötét karácsonyestébe, ment, taposta a frissen hullott havat. Gyűlölet, megvetés, fájdalom, maga sem tudta, mi dúl a lelkében. Nem látta, nem is láthatta, hogy a gyermekarcon megjelenő könnycseppek nyomán hogy haldokolnak a jégvirágok az ablaküvegen. A szél arcába vágta a havat. Megállt, visszanézett.

A vihar elvégezte helyette a tennivalót. Beseperte a járt utat. Nagyot sóhajtott és összeszorított foggal elindult hazafelé. Csizmájával új utat vágott a friss, fehér hóban.