Az örökhagyó kacsintása

Tőzsér Árpád idén új verskö-tettel jelentkezett. Ez önma-gában is ritkaságnak számít, hiszen 80 feletti költők nem sűrűn gyarapítják már élet-művüket. Az Imágók ráadásul strukturális újdonságokat is hoz. A szerző állandó témái, az idő, a lélekvándorlás, a történelem, a filozófia és a mitológia mellett újak is megjelennek, a kötött vers-formákat pedig háttérbe szo-rítja a szabadvers.

Az Imágók legtöbb verse első látásra monológnak tűnik, lassanként derül ki, hogy tulajdonképpen dialógust kísérelnek meg az olvasóval. Tudatos volt ez az attitűd? Mennyire gondol alkotás közben a potenciális olvasóra, illetve a várható reakciókra?

81 éves korában az ember már akármit mond, végrendeletnek hangzik. A végrendeleteknek pedig mindig nagyon konkrét címzettjük van: a hátramaradottak. A végrendelkező költő, mivel nincs más vagyona, összefoglalja és szétosztja azokat az értékeket, amelyeket egy életen át sikerült begyűjtenie, magáévá írnia a világirodalomból, történelemből, tudományokból, filozófiákból és persze magából az életből. Újramond, rögzít, mert későbbi korokra akarja menteni kedves témáit, gondolatait, vízióit önmagáról és a világról, a létről, Istenről, életről, halálról, szerelemről. A címzett pedig bár a ködös, távoli jövő, de benne konkrét személyekként elgondolt emberek. Olyanok, akik mérhetetlenül többet tudnak nálam, főleg azt tudják, hogyan végződik a mi kaotikus, tanácstalan korunk, amelyben az utolsó filozófus állítólag Sartre volt, s az utána következők, Foucault-tól a Deleuze-Guattari párosig, már csak ügyes ötletelők. Mi nem tudjuk, mi a helyes életvitel, a helyes gondolkodás, csak azt sejtjük – az életösztöneink még úgy, ahogy működnek –, hogy mi nem az, hogy mi életellenes. Mi tehet hát a 21. századi költő? Mint örökhagyó összekacsint az örökösökkel. Ha ezt az iróniát és öniróniát érzi dialógusnak, akkor, úgy vélem, jó helyen tapogatózik.

Az utóbbi években mintha valóban egyre több irónia jelenne meg a verseiben, az Imágókban a legváratlanabb helyeken bukkan fel. Mi az oka ennek?

Iróniával könnyebb elviselni az élet abszurdumát. Abba a gondolatba ugyanis, hogy egyszerre minden tudásunk bizonytalan, viszonylagos, s csak a halálunkat vehetjük biztosra, irónia nélkül bele lehetne tébolyodni. A gunyorosság és öngúny persze nem új keletű dolog a verseimben. Az 1968-69-et követő nagy csalódás és retorziók után idegszanatóriumba kerültem. Három hónapig bazini honpolgár voltam, volt időm a sorsomon és a világ során elmélkedni. Ott jutottam arra az elhatározásra, hogy én pedig nem vagyok hajlandó megtébolyodni. S innen aztán egyenes út vezetett az évekkel később született Mittel-versekhez, amelyekben pontosan az irónia és önirónia a strukturáló erő. Az irónia persze nem cinizmus, nem felelőtlen tagadás, hanem, a jó öreg Hegellel szólva, „megszüntetve megőrzés”, távolságtartás, a dolgok fenntartással fogadása, de azért fogadás.

A kötet címadó versét Esterházy Péternek ajánlotta. Az Imágók megjelenésekor az író még élt. Kapott tőle valamilyen visszajelzést?

Visszajelzést magára az Imágók című versre kaptam. Ugyanis az író 66. születésnapjára, köszöntőként, elküldtem az elég hosszú versezetet, s e-mailben azt a választ kaptam rá, hogy „lelkesen olvastam, mint egy kékharisnya és örültem az emlegetettségemnek, és közben lassan vagy nem is olyan lassan öregszem”. Ez volt április 14-én, pontosan három hónapra rá, július 14-én az író már halott volt. Kimondani is borzalom! 2016 a magyar irodalom danse macabre-ja. És még nincs vége az évnek.

Egy pozsonyi irodalmi esten ön azt mondta, hogy jó ideig nem akar verset írni, inkább naplósorozatának ötödik kötetével szeretne foglalkozni. De ha később visszatérne a vershez, azt szeretné megvizsgálni, van-e az öregségnek stílusa. Ilyen vonatkozásban milyen „árulkodó jegyeket” vett észre saját költői hangján? Mi az, ami az utóbbi években változott?

Ezekre a kérdésekre, azt hiszem, az elmondottakban részben már válaszoltam. Az öregkori stílus kifejezést egyébként Kertész Imre egyik interjújából vettem. Szerinte ennek a stílusnak a jegyei: az összefoglalás igénye, s az, hogy kicsit szentimentális, mégis radikális – a radikalizmusát úgy hívják, halál. Az öregkor témája ugyanis főleg a vég, illetve annak fogadása és elfogadása. S szól persze az öregkori irodalom a fiatalkor témáiról is, de másképpen, emlékszerűen, homályosan, misztikusabban. Mindehhez nem nagyon tudnék mit hozzátenni, mert én is így érzem. Hogy a verseimben ezek a jegyek mennyire és hogyan vannak jelen, annak a megállapítása viszont nem az én tisztem.

Miben látja a költészet szerepét napjainkban? Mennyire kell(ene) például reagálnia a költészetnek az aktuális társadalmi történésekre? Módosult az ön attitűdje az évek folyamán ebben a kérdésben?

Sokszor mosolygok magamban – s ez a mosoly is a hosszú élet privilégiuma –, mikor azt olvasom, hogy új humanizmus (Tzvetan Todorov), cultural turn – kulturális fordulat (Terry Eagleton), új realizmus (Szilasi László), új közéleti költészet (vö.: a magyar irodalmi sajtóban nemrég lezajlott vita). Ezek a harsány újrafelfedezések ugyanis azt sugallják, hogy a jelzett irodalmi iskolák az elmúlt évtizedekben szüneteltek, s most újra kell indítani őket. A helyzet valójában más. Például a magyar posztmodern történetét általában Esterházy Termelési-regényének a megjelenésétől, 1979-től számítják. De ezzel majdnem egy időben jelent meg Nádas Péter kisregénye, az Egy családregény vége is, amely minden, csak nem posztmodern mű (leginkább kitűnő realista alkotás). De a posztmodern virágkorában jelentek meg Tar Sándor naturalizmusba hajló novellái, s például Oravecz Imre nagy „urbánus-paraszt” versregénye, a Halászóember (1998) is, s nem sokkal később az első valóságos, szociográfiai ihletésű realista regénye, az Ondrok gödre. Azaz realista művek a posztmodern írásokkal mintegy szimultán, mindig is léteztek, csak modern – posztmodern? – kritikai nyelv nem volt hozzájuk. De azt is mondhatnám, hogy időnként a teoretikusok igyekeztek posztmodernné átrajzolni őket. S így vagyunk az „aktuális társadalmi történések” költészetével is: ilyen mindig is volt, csak kereslet nem mindig volt rá. Ami engem illet, ha jól megnézzük, az egész Mittel-ciklusom „közéleti költészet”, s az az Imágók jó néhány darabja is. Itt csak a két záró versre, A forradalomról és lélekről faggatják és a Ricorso – Jelentés az EU és a hon állásáról, 2013-ban címűekre hívnám fel a figyelmet. S konkrétan a kérdésére válaszolva: a költészet szerepe az utóbbi kétszáz évben nemigen változott – én az egzisztenciális meghatározottságú, jelentésekkel maximálisan megterhelt, többértelmű, a direkt közlésre szánt prózai szövegek fölé emelt-emelkedett nyelvi kifejezésformákat nevezném költészetnek – , csak a vele szemben támasztott követelmények változnak, s ennélfogva a vers vagy egyik vagy másik funkciója kerül előtérbe.

Az ön esetében mennyire helytálló az az általános érvényű megállapítás, hogy az író/költő mindenhol témát keres és talál? Mennyire tárja elénk például a magánéletét? A naplóiban eléggé közel engedi magához az olvasót, de vajon a versekben is törekszik erre a közelségre?

Ezt a kérdéssort én így fognám össze és fordítanám le magamnak: létezik-e versidegen téma? S a kategorikus válaszom az, hogy: nem. A jó vers mindenevő, s így a magánélet problémái is bőven beleférnek. A kulcskifejezés itt is az egzisztenciális meghatározottság plusz a művészi forma általánosító ereje. Az más kérdés, hogy az egzisztenciális meghatározottság alatt ma sokan pornográfiát és öncélú vulgáris beszédet értenek, az egyest az egyetemesbe emelő művészi formáról pedig rendre megfeledkeznek.