Az örök herceg vitathatatlan igaza

Szóvá tett ugyanis sok mindent, amivel bajba sodorta magát. Például azt, hogy miért veszítette el erős magyar arculatát a magyar balett. Miért van jóval több külföldi táncos az Operaházban, mint magyar? Miért olyan a mai együttes, mint bármelyik európai? Hová tűntek a repertoárról a magyar koreográfusok művei? Miért fontosabb az Operaház vezetésének a sok bemutató, vagyis a mennyiség, mint a minőség?

Bár örökös tagja az együttesnek, sem mint tanár, sem mint próbavezető nem tette, nem teheti be a lábát az Operaházba. Vajon miért nem?

Keveházi Gábor ma már azt is bátran kimondja: ha nem a jelenlegi igazgató nyerte volna meg (újra) az Operaház vezetői pozícióját, visszamehetett volna fiatal pályatársaival foglalkozni, tehetségüket csiszolni.

„Lelkileg nagyon-nagyon megérintett a kirúgásom – mondja beszélgetőtársának, Kun Zsuzsának. – Bírósági végzésem van arról, hogy tizenegy évvel ezelőtt jogellenesen mentettek fel balettigazgatói pozíciómból. Ötvennyolc éves voltam, tele elképzeléssel, energiával, tervekkel. A testem nem betegedett bele, de a lelkem az meghalt.”

Így mesél, ezzel a kendőzetlen őszinteséggel Keveházi Gábor a maga által választott beszélgetőtársnak, akivel minden percét élvezte a múltidézésnek.

„Olyan családban nőttem fel, amelyben két eredet, két világnézet élt együtt – emlékezik. – Egyfelől osztrák, katolikus, erősen jobboldali, konzervatív felmenőim voltak, másfelől édesanyám zsidó származású volt, ugyanakkor magát mindig is hithű kommunistának vallotta. Tűz és víz.”

Egyik nagyapja, aki Kropacsekről magyarosította a nevét Keveházira, az MTK kapusa, kétszeres válogatott futballistája volt. Magas, szikár, jóképű férfi. Katonás ember. Horthys- ta tiszt. A nagymama Auschwitzban halt meg. Édesanyját ravensbrücki munkatáborba hurcolták.

„Fiam, az életemet az oroszok mentették meg – magyarázta a mama. – Ha az oroszok nincsenek, akkor én sem vagyok, meg te sem, tehát nekik köszönhetjük az életünket.”

Ezért döntött úgy az édesanya, hogy neki kommunistának kell lennie. Örült is, amikor a fia a hetvenes évek legelején ösztöndíjjal egy esztendőre Leningrádba került, a világhírű Vaganova Intézetbe. Hazatérése után Várnában, junior kategóriában megnyerte a világ legnagyobb balettversenyét. Ez lett a belépője az Operaház balettegyüttesébe, ahol kezdettől fogva főszerepeket táncolt. A legtöbbször A hattyúk tava, a Diótörő, a Csipkerózsika és a Giselle Hercegét, de volt ő elsöprő erejű Spartacus, kevély Thybalt, Fából faragott királyfi, Júdás, csodálatos Mandarin, Tűzmadár, Apolló és Zorba, a görög is. 1972 és 1986 között a világ minden balettgáláján fellépett. Az amerikai Dance Magazin a világ első tíz, majd az első három legjobb táncművészei között jegyezte. A Párizsi Táncakadémia Nyizsinszkij-díjjal tüntette ki. A szakma legnagyobb koreográfusai, együttesvezetői ajánlottak szerződést neki, köztük Maurice Béjart és Roland Petit. Fellépett a japán császár, a holland királynő, a monacói hercegné előtt. Japánban huszonötször vendégszerepelt. Varsóban Seregi László A cédrus című balettjében, mely Csontváry tiszteletére készült, ő volt a festő. A bécsi Staatsoperben, ugyancsak Seregi László koreográfiájában, a Sylviában Amyntas szerepében ő mentette meg az egyik előadást. Nem is akárhogy! Balettgyakorlatról hívta ki Seregi, és már sorolta is, mit kell tennie. A kosztümét már csomagolták, amikor átöltözött, és elindult az útleveléért. Aztán irány a császárváros. Este előadás, utána haza, reggel tízkor próba.

„Az akkori autóm egy bugyikék Trabant volt – meséli –, és akkoriban még autópálya sem létezett. A határig semmi baj nem volt. Az osztrákoknál azonban hatalmas hó fogadott. Magyarországon száraz, napos idő volt, Ausztriában zuhogott a hó, mint a filmekben. Nem könnyen jutottam el Bécsbe… Körülbelül délután öt órára érkeztem meg a Staatsoperbe, sok időm nem maradt este hét óráig, az előadás kezdetéig. Éppen hogy csak bemutatkoztam a partnereimnek, átbeszéltük a legfontosabb dolgokat, és kezdődött is az előadás. Nem éppen kipihenten, de másnap pontosan jelen voltam a próbán, ahogy Seregi parancsolta.”

Moszkva, Szentpétervár, Nápoly, Róma, Marseille, Párizs, London, Amszterdam, Berlin, Helsinki, Belgrád, Zürich, Barcelona, Oslo, Stockholm, Athén, Isztambul, Pozsony, Prága – körbetáncolta a fél világot.

„A prágai Divadlóban (?) – szerepel a könyvben – nagy megtiszteltetés volt fellépni… Prágában nagyon jó balettegyüttes volt, világhírű szólistákkal.” Pontosítsunk: a Národní Divadlóról, vagyis a Nemzeti Színházról van szó. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy Keveházi Gábort két fontos táncfilm is köti Prágához, de erről sajnos nem esik szó a könyvben. Mindkettőt az európai hírű rendező, a cseh Visconti, Petr Weigl készítette. Az Achilles és az Óloméj a műfaj két gyöngyszeme, amelyhez hasonlót Magyarországon sem kapott a táncművész. De nem szól egyetlen bekezdés sem a Cristoforóról, Keveházi operaházi koreográfiájáról, amelyben az Angyalt, épp az ő meghívására, a balettművészet tatár istene, Rudolf Nurejev formálta meg. Szándékosan nem írom, hogy táncolta, hiszen az idő tájt már az életéért küzdött, és nemsokára be is fejezte földi pályafutását. Érdekes fejezete lehetett volna ez is a vékonyka, majdnem százharminc oldalas, elegáns kötetnek.

A Magyar Állami Operaház mai vezetői, ahogy írja, hallani sem akartak arról, hogy a világ egyik legjobb szakembere visszakerüljön a helyére.

Harminchat éves volt, amikor egy sérülés miatt befejezte balett-táncosi pályáját, ám azóta sem tett le arról, hogy foglalkozzon a magyar tehetségekkel. Attól a naptól fogva, hogy megszakadt a kapcsolata az intézménnyel, balettmesterként külföldön dolgozik. Hívják őt Csehországba, Szerbiába, Németországba. De még mindig reménykedik.

„Nekem az Operaház az otthonom, a mai napig annak tekintem, és várom a pillanatot, amikor visszamehetek… Nem is búcsúztam el, miért búcsúzzak, én még odatartozom. Ebben az országban, akárki is voltál, azt el kell felejtened. Mert a múlt, az emlékek ápolása nem igazán dívik mostanság.”

Keserű emlékek sora bontakozik ki a könyv második felében. A sorok között azonban kiolvasható: Keveházi Gábor még mindig ugrásra kész. Örvendetes lenne, ha valaki ajtót nyitna előtte.

A könyv pedig folytatódni fog, ígéri, hiszen van, amit egyelőre elhallgatott. Ennek is oka van. De mint mondja, a következő kötet már bátrabb lesz. Csak elkészüljön!