Az olvasólámpa fényétől a számítógép árnyékáig

Két fiatalember járt nálam a minap. Nem ismerik egymást, különböző időpontokban kopogtattak lakásom ajtaján. Nevezzük az egyiket Józsefnek, a másikat Jánosnak. Ami közös bennük azonkívül, hogy huszonévesek: mindketten pályakezdő lapszerkesztők, és mindketten szeretnek olvasni. Józsefben izmos költői tehetség is munkál, számos kitűnő verset publikált már, csak meg ne ölje benne a poétát az újságíró, amint az nemegyszer előfordult az irodalomtörténetben. Ismétlem, nem együtt érkeztek, de amikor meglátták a könyvtáramat, szinte ugyanúgy ujjongtak, csodálkoztak tágra nyílt szemekkel, sugárzó tekintettel. – Ó, mennyi könyv, és milyen jók, Gide, Hrabal, Mándy, Freud – mondta József. – Mikor lesz nekem ennyi könyvem?! – sóhajtott fel János, aki Marcus Aurelius elmélkedéseiért jött, melyek még a hetevenes években a csehszlovák–magyar könyvkiadási egyezmény keretében szép kivitelezésű kötetbe gyűjtve kerültek át hozzánk, húsz koronáért árulták, ma kétszázért nem kapnám meg. És ezzel helyben is vagyunk. Noha nincs óriáskönyvtáram, igaz, helyszűke miatt kénytelen voltam túladni néhány száz köteten, fájó szívvel, de ifjú kollégáim csodálkozással elegy sóhajából kiéreztem, ezek a fiúk nem engedhetik meg maguknak, hogy havonként néhány új vagy régóta áhított könyvvel gyarapítsák saját otthoni könyvtárukat. Na merthogy, maradva a gondolatforgácsok műfajánál, manapság például Nietzsche Emberi – túlságosan is emberi címmel ugyancsak tetszetős köntösben megjelent aforizmáinak gyűjteménye másfél ezer forintba kerül. Hogy hány koronába, ha egyáltalán kapható nálunk, vagy ha megrendelném, és úgy hoznák be Magyarországról, könnyű kiszámítani. Küllemét, oldalszámát, méretét tekintve jóval szerényebb kötetben láttak napvilágot Stanislaw Jerzy Lec Fésületlen gondolatai, mégis nyolcszázkilencven forint az ára. Könyvesboltjainkban, kortól, foglalkozástól függetlenül, a legtöbben úgy forgatjuk már a hazai kiadók gondozásában megjelent könyveket is – hacsak nem akarjuk méterre és a bútor színéhez igazodva vásárolni őket, majmolva újgazdagékat vagy sznob uramékat, ahol természetesen nem számít a pénz –, mint élelmiszerüzletben a zabpelyhes dobozt, keresve rajta az árcédulát, aztán ahogy megpillantottuk, vissza az egész a regálisra. Aligha jelenthet vigaszt számunkra, hogy Nyugaton is egyre drágább a könyvbe „konzervált” szellemi táplálék. Hetvenkettőben Nietzsche Thus Spoke Zarathustra című híres spirituális odisszeájáért mindössze negyven pennyt fizettem Londonban, ma bizonyára elkérnék érte a többszörösét, nem jártam ott azóta. Viszont megfordultam Washingtonban, ahol kilencvennégyben tizenhárom dolláromba került az említett esztendő legjobb amerikai verseinek antológiája, tizenöt dolláromba a fiatal amerikai írók novelláskötete. És semmi különös, ami a köntöst illeti. Húsz évvel korábban, a hetvenes évek elején, angoltanárom közreműködése révén, kértem és kaptam egy New York-i alapítványtól könyvcsomagot, a diplomamunkámhoz kellett, és például két dollár hetvenöt cent szerepel annak a gyűjteménynek a borítóján, mely Arthur Miller négy drámáját, novelláit és más írásait tartalmazza, hatszáz oldalon. Nem semmi ez a különbség, ez a folyamatos áremelkedés ott Nyugaton sem, de mondom, sovány vigasz nekünk, minthogy a döntő az, mennyit keres ott egy kőműves, orvos vagy éppen redaktor, és mennyit nálunk.

Persze, nem féltem a fiúkat, én idestova három évtizeddel ezelőtt egy tásákával meg negyven könyvvel érkeztem a házasságba, közülük egyiket-másikat úgy tudtam csak megvenni, hogy kaszinótojás vagy halsaláta helyett puszta kiflit ettem. Ez ugyan diákos, hosszú távon nem a legeszményibb módja a házi könyvtár gyarapításának, de segít a múló idő, amely nemcsak elvisz mindennap valamit az ember életéből, vagy elveszejt, hanem hoz is, akár könyvet, ha nagyon akarjuk. Bár János olyasmit emlegetett, hogy ő most az Ady-összest CD-ről olvassa, olcsóbb megoldás ez, akárhány kötetben, akármennyiért kaphatók is jelenleg a nagy magyar költő versei. Apropó! Kaphatók egyáltalán? Kérdezem ezt azért, mert a minap Sebő Ferenc magyarországi (nem pop-) muzsikus megdöbbenve mondta a rádióban, Weöres-összest szeretett volna vásárolni, nem a gyógyszertárban, és sehol nem talált. Vajon akkor Dosztojevszkijtől A kamasz, A félkegyelmű, A játékos, a Megalázottak és megszomorítottak, a Bűn és bűnhődés megvan a könyvesboltokban? És a többi klasszikus? Vagy csak a legutóbbi évek értékes termése a sok csecsás-aranyos borítójú bugyikönyv között? Vagy ezeket az alapműveket úgy kell megrendelni, ha netán mégis kiadták őket, és ott várnak olvasójukra valamelyik raktár mélyén, mint a motoros tésztaszaggatót? „Holnaputánra meghozzuk önnek.” Köszönöm szépen.

Mivel mind János, mind József személyében kulturális rovatok szerkesztőiről van szó, csak úgy mellékesen kérdezem meg, él-e még az az egykori jó szokás, hogy a kiadók tiszteletpéldányokat küldenek a lapoknak, redaktoroknak a legújabb könyvtermésből, azzal a nem titkolt, sőt teljesen természetes szándékkal, hogy ismertetést, recenziót, kritikát írjanak vagy írassanak róluk, ami különböző szempontból – részleteznem fölösleges –, de egyaránt jó (lenne) a kiadónak, a lapnak, az olvasónak és persze annak, aki az ismertetést, recenziót, kritikát elköveti, hiszen a nálunk még mindig alacsony honorárium mellett legalább övé a könyv, úgy dukál. Az eredményt látva, pontosabban csak itt-ott látva valamit, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a könyvkiadókból manapság is érkeznek tiszteletpéldányok szerkesztőségek és szerkesztők címére, hacsak nem egyenesen a szerzőktől.

Mindent egybevetve, hiszem, bármennyire nehéz manapság családi könyvtárat gyarapítani, eljön egyszer az az idő, amikor a két fiatalembernek és másoknak évről évre nyújtaniuk kell majd a könyvespolcokon, újabb és újabb emeleteket építve föléjük, a plafonig. És lesznek újabb ujjongva csodálkozó huszonévesek. Lehet, hogy a számítógép árnyékában, de akkor is.