Az ízlés kérdéseiben állandóan vita folyik

# Az ízlés fogalmában az individuális ítélet nagyobb súlyáról, végső soron a szabadságról van szó, amellyel az ember körülhatárolhatja azt, ami neki tetszik, s ez nem föltétlenül a hagyományból vagy más tekintélyből következik, hanem személyes döntés, amely egyben jellemzi is a személyiséget. Az ízlésítéletet nem lehet vagy nem kell megindokolni, s ez sokak gyanúja szerint tápot adhat a relativizmusnak és az önkényességnek.

AZ ĺZLÉS FOGALMA: ÖNKÉNYESSÉG ÉS ÜRES KONVENCIÓ KÖZÖTT

Az ízlésről szóló beszédben nagy szerepe van a fogalom közelségének az ízlelés érzékéhez. Vannak teoretikus érzékeink – a látás és a hallás –, amelyeknek hatalmas objektív tartománya van, s megszemléléssel, meghallgatással sok minden közös megelégedésre eldönthető. Az ízek skálájában – mint ahogy a szagokéban is, valamint a tapintás minőségében – viszont nem könnyű megegyezni; ezek szubjektívebb benyomások. Mégis figyelemre méltó, hogy ezekből az érzékekből is elméleti fogalmak bontakoztak ki: az ízlelésből az ízlés, a tapintásból a tapintat. Csak a szaglás érzékének nincs általánosított fogalma, noha ismerünk egy vele kapcsolatos képességet, bár neve nincs: beszélünk olyan emberekről, akiknek jó orruk van valami fontos dologhoz, s jó előre megszimatolnak valamit például a politikában vagy az üzleti életben. Ugyanakkor az ízlésben rejlő individualitással szemben van a születő új fogalomnak egy másik, az individualitásnál régebbi alapja: az ízlésben rejlő közösség. Az érzékek szubjektivitásával szemben egy régi, sztoikus fogalom, a közös érzék, a sensus communis újra nagy jelentőségre tesz szert.

A fogalom jelentőségének gyarapodása összefügg a társadalom változásaival. A születés már nem determinálja teljesen az életet, a társaság lassan megnyílik a harmadik rend válogatott legényei előtt. Az útlevelet a jó ízlés biztosítja, mint ahogy a társaság egész XVIII. századi újjászerveződéséhez. Jó ízléssel rendelkezni életformát jelent, a jó ízlés norma, magatartásminta, amelyet el kell sajátítani. Ha azonban az ízlés a társaságban és a társalgásban mutatkozik meg, ha életformává válik, akkor ez magával ragadja a filozofálás módját is. A magányos búvárkodás és az egyetemi előadás kulturális eszményét felváltja a társasági bölcselkedés és az ismeretlen közönséggel való párbeszéd. Amit mai szóval szakmai elmélyültségnek, akkori kifejezéssel pedantériának nevezhetünk, azt fölváltja az aktív életben eligazodó, a társaságban kicserélhető tudás ideálja. Az új filozófusok nem harcolnak a skolasztikus tudósokkal az egyetemi katedrákért, hanem aforizmákat, dialógusokat írva mintegy stilizálják a társasági életet, valamint esszékkel, pamfletekkel, kritikákkal fordulnak a nagyközönség felé. Németország részleges kivételével nem is az egyetemeken keletkezik a bölcselet, hanem a francia szalonokban, az angol klubokban, a kávéházakban és az újságok lapjain.

A klasszicista művészetben a szabályok szigorú alkalmazása nem hagyott helyet a szubjektív tetszés ítéletének helyet. De mihelyt fölmerült az ízlés szempontja, az esztétikai vizsgálódásnak még a tárgya is megváltozott. A klasszicista esztétika tárgya a műalkotás, az ízlésesztétika tárgya a befogadóra gyakorolt művészi hatás. S ez persze visszahat a műre: az egyedi hatást inkább váltják ki azok a művek, amelyek maguk is egyediek, meglepők, kiszámíthatatlanok és sokfélék, mint a szabálykövetésben jeleskedők. Az ízlésesztétika tehát mai szóval recepció-, vagyis befogadásesztétika. Viszonylag hamar megjelenik a műalkotás és a befogadó mellett, a harmadik lehetséges vizsgálati tárgy, az alkotó; mai szóval produkcióesztétika a zseniesztétika formájában. Az ízlésesztétika és a zseniesztétika szintézisét sokan keresték – végül Kant hajtotta végre nagy művében, Az ítélőerő kritikájában.

Immanuel Kant azért tudta az ízlésprobléma másfélszáz éves történetét egy csodálatos munkában összefoglalni és lezárni, mert az ízlés történetiségével és tartalmaival egyáltalán nem foglalkozott. Kant a szép tárgyak megítéléséhez az ízlést, előállításához viszont a zsenit rendeli, amelynek egyesülnie kell a művész személyében. Itt az individualitás és a közösség vagy társiasság egymásnak feszülő elve a zsenialitásban és az ízlésben testesül meg. Az ízlés mintegy visszafogja, fegyelmezi, civilizálja, beilleszti a közösségbe a zsenit, nem enged anarchizmusának. De a receptív oldalon az ízlés önmagában is szintézis a maga érdeknélküliségében az érzés és az ész érdekei között, az egyedi és az általános között, amennyiben szubjektív ugyan, tehát nem racionalizálható, de nem is önkényesen egyedi, mert egyfajta sensus communist, közös érzéket jelent és így összeköttetésbe kerül a társadalom kulturálódásával, a civilizáció folyamatosságával, a humanitással, végső soron az emberiség eszméjével.

Kanttal vesz búcsút az ízlés fogalma a filozófiától, megszűnnek az ízlésfilozófiák, ízléselméletek. 1825-ben ugyan még megjelenik egy nagyon nagy hírre vergődő könyv, Az ízlés fiziológiája Brillat-Savarintől, ez azonban a gasztronómia bibliája, az ízlés itt megint ízleléssé válik. Hogy többet nem születnek ízléselméletek, az azzal magyarázható, hogy a fogalom alapjai kiszabadultak közös abroncsukból. A közösséget teremtő ízlés társadalmi magatartásformákat közvetített és normatív kényszeréért immár nem kárpótolt életformát megalapozó világnézettel – konvenciók rendszerévé vált. Az individuális ízlés pedig megsokszorozódott és vele az őt kielégíteni kívánó művek is. ĺzlésviták a különböző stílusok hívei persze korábban is voltak. Fontenelle és Perrault összecsapott Boileau-val és La Bruye`re-rel abban a kérdésben, hogy a modern vagy a régi költészet előbbre való-e, csatároztak Rubens és Poussin, az olasz és a francia opera, Lessing Shakespeare-t választotta Racine-nal szemben, Winckelmann a későbarokk stílussal szemben viszszafordult az antikvitáshoz. Ezek azonban mind normatív viták, marcona vetélkedők voltak, mindenki úgy érezte, hogy a rossz ízlés ellen harcol. Az ízlésfogalom filozófiai történetéből kimaradt a történelmi ízlések változékonyságának a problémája, nem beszélve az alternatív ízlésvilágok lehetőségéről.

„ESZMÉNY” VAGY „PIPERKŐC” A BELVEDERE-I APOLLÓ?

A híres-nevezetes Belvedere-i Apolló körülbelül ötszáz éve ismeretes s azóta mindig nagy becsben állt. De soha akkorában, mint a XVIII. században, amikor a korszak legnagyobb művészettörténeti tekintélye, Winckelmann azt írta róla, hogy „a művészet legmagasabb eszménye az ókor valamennyi műve között, melyet a pusztulás meghagyott”. A század eleje óta egyre gyakoribb kultúrturizmus legfőbb célpontjai közé tartozott. Számos másolata áll angol kastélyok kertjében vagy éppen Petropavlovszkban. Az 1799-es tolentinói egyezmény értelmében a napóleoni Franciaország számos más műkinccsel együtt elrabolta, s 1800-ban egy külön a tiszteletére létesített teremben állították ki. 1815-ben a bécsi egyezmény értelmében vissza kellett adni a pápai államnak.

Közben azonban megváltozott a világ. Hegelnek a 20-as években tartott esztétikai előadásaiban olvasható a következő passzus: „azóta, hogy megismerkedtünk mélyebb kifejezésű, elevenebben és alaposabban kidolgozott formájú műalkotásokkal, e művek értéke valamivel lejjebb szállt, s egy későbbi korba helyezik őket, amikor a kidolgozás simasága már a tetszetőst és kellemest tartotta szem előtt s nem tartott ki a valódi szigorú stílus mellett. Sőt egy angol utazó a Belvedere-i Apollónt éppenséggel színpadias piperkőcnek nevezi...” 1828-ban Stendhalnak is súlyos csalódást okozott, s Winckelmann himnuszát a legrosszabb fajta német dagályosságnak nevezte.

Mi történhetett? Az nem elegendő magyarázat, hogy a századfordulón minden kétséget kizáróan bebizonyították: nem eredeti görög műről van, hanem jóval későbbi római másolatról. Nyomósabb ok, hogy a görögségről alkotott megváltozott képhez megtalálták a görög műveket és a húszas évek folyamán a világ megismerte az athéni Parthenón szobrait, amelyet Lord Elgin vásárolt meg és vitt Londonba. Antonio Canovát, a híres szobrászt kérték fel a restaurálásra, s azzal, hogy nemet mondott, az ízlés világtörténelmében rendkívüli horderejű döntést hozott.

A Belvedere-i Apolló ezek után is megmaradt a világ egyik leghíresebb szobrának, amely még mindig ott áll a vatikáni múzeum udvarában, de már nem áll egy ízlésvilág középpontjában, mint a XVIII. században.

SOKFÉLE ĺZLÉS KÖZÖTT: HISTORIZMUS, AVANTGÁRD, TÖMEGKULTÚRA...

Az elmúlt kétszáz év az ízlés hatalmas pluralizálódásának folyamata. (Radnóti Sándor ennek kapcsán az egységes ízlés felbomlásának néhány metszetét mutatta be.)

A különböző történelmi stílusok egy formában mindig is az emberek szeme előtt voltak: a történelmi városok – elsősorban persze Róma – különböző korú épületeiben vagy épületmaradványaiban. Budapest is tele van neoromán, neogótikus, neoreneszánsz, neobarokk s valamivel korábbról klasszicista épületekkel. Persze ez a stíluspluralizmus még nem ízléspluralizmus, hanem valamifajta egységes – előbb klasszicista, majd eklektikus historista – ízlés, de a múlt különböző stílusainak egyidejű megidézése már lehetetlenné teszi az ízlésnek azt a fajta teljes homogenizációját, amely Montesquieu-nél még oly határozottan ítélte el az egyik történelmi stílust a másik ellenében. S az, amit posztmodernnek nevezünk, többek között azt jelenti, hogy bármely történelmi stílus elejtett fonalát föl lehet venni. A homogén ízlés már soha nem térhet vissza.

A 19. századtól az ízlésviták jellege megváltozik; a jó ízlés nevében nem törölheti el az egyik vélemény a másikat. A 20. század igazán radikális – minden korábbi és minden más irányt megsemmisíteni akaró – avantgarde kiáltványai is csak gesztusok, s ha tekintélyelvű vagy totalitárius rendszerekben egyes irányok adminisztratív kiiktatására kerül sor, akkor ezt a fajta erőszakos homogenizációt ízlésdiktatúrának fogják fel az emberek. A 19. században hanyatlani kezdenek az egységes ízlés intézményei, például az akadémiák, s miközben sorra különítik el és fedezik fel a történelmi stílusokat, a művészeknek eszük ágában sincs saját korukat egy meghatározott stílussal azonosítani. A hagyományok megszilárdítását akadályozza az eredetiség értékének és az újnak a kultusza, ami éppen az ízlés által létrehozott megegyezések provokálásában mutatja meg magát. Gondoljunk a híres avantgardista jelszó követelésére: „Pofonütjük a közízlést”...

Fontos fejlemény a tömegkultúra kialakulása is. A tömegkultúra viszonyfogalom, mindig a magaskultúrához való viszonyában fejeződik ki, s az egész szerkezet állandóan dinamikus mozgásban van, amelyben különböző nézőpontokból, különböző ízlések pozíciójából igen különbözőképpen húzzák meg a határokat, sőt az utóbbi évtizedek néhány radikális irányzata globális kritika alá vette magának a magaskultúrának a fogalmát is.

Az ízlés nem tűnik el, sőt, továbbra is betölti azt a két funkciót, amely kezdettől feszült viszonyban volt egymással. Mert ha valakinek ízlése van, az továbbra is kész az egész világgal szembe menni, s ugyanakkor az ízlésnek továbbra is megvan a közösséget konstituáló tulajdonsága.

Készítette az M&H Communications szabad felhasználásra, a szerzői jogok korlátozása nélkül.