Az irigylésre méltó bözsiség

Keserűen bohóckodják végig az előadást, önvédelemnek hazudják az önáltatástGabriel Bodnár felvételeEgy színésznő és egy írónő. „Régi barátság fűzi őket egymáshoz, hol az egyik, hol a másik sétál az élet napos oldalán, de soha, egy pillanatra sem feledkeznek meg azokról az időkről, mikor még együtt nélkülöztek. Barátságuk nemcsak a keserves időszakok szakítópróbáját állta ki sérülésmentesen, de a boldogság, a sikeresség időszakát is” – áll a műsorfüzetben. Ha ezek alapján valaki harcias feminista állásfoglalástól tart, megnyugtathatom, nem kell aggódnia, női mivoltukon kívül másról is eszmét cserélnek ők ketten, Dévényi Ildikó és Varga Lívia. Azok a férfiak viszont, akik kíváncsiak, miről és hogyan pusmognak a csajok egymás között, ne számítsanak eget rengető felfedezésekre, se hótreál hitelességre. A párbeszédek ugyanis a legtöbb helyen erősen stilizáltak, Bach Szilvia képekben beszélteti hősnőit, sőt apró jeleneteket játszat el velük a mondanivaló aláfestéseként. A szöveg zsúfolt, néhol olyan, mintha eredetileg tanulmánynak készült volna, máskor meghatóan lírai, hiteles helyett inkább illusztratív jellegű valóságosságba visz. Ráadásul a csajok rendszeres időközönként dalra fakadnak, még inkább felemelve a darabot a realitás talajáról. Ám csodák csodája, a dolog mégis működik.

Mindkettőjüknek hajlamosak vagyunk elhinni, amit mondanak és éreznek. A dalok pedig egyszerűen jók, szellemes szövegekkel és változatos, szerethető melódiákkal. A zenés betétek nem tördelik szét a darabot, ha úgy tetszik, a zene a produkció emocionális és strukturális rendezőelemeként használtatik, a jelzés szintű koreográfiák pedig tele vannak finom gesztushumorral. Közben ugyan telepakolnak minket az emberi és művészi lét dilemmáival, akár egy retikült, hogy alig tudjuk bepattintani a zárat. Eltöprenghetünk például azon, vállalhat-e szappanopera-szerepet egy komoly színésznő, aki már ott tart, hogy a villanyszámláit se tudja fizetni. Vagy azon, hogy írhat-e jól fizető fércművet egy komoly drámaírónő, aki titokban majd meggebed egy kis népszerűségért. Előkerülnek régi emlékek, egy közös pasi, néhány átbőgött éjszaka. Kiderül, hogy a párkapcsolatban élő írónő se boldogabb a magányos színésznőnél, aki végül felfedi legfájóbb titkát, halálos betegségét. Az élet limitált hosszának tudatában visszafelé nézve is minden más jelentést kap, minden döntés súlyosabbá válik. A drámaiság tehát megvan, de a darab valahogy mégsem sugall depressziós, világba vetetten „búvalbaszott” hangulatot, mint a „női kesergők” többsége. Varga Lívia meggyőzően hozza az életet intenzíven és nagyon érzelmesen megélő nőt, akinek hirtelen kihúzták a talajt a lába alól. Legjobb barátnője felé sem őszinte, neki is játszik, alakoskodik, mintha színpadon lenne. Ez a fura kettősség végig jellemző Varga Lívia játékára, jelenléte ettől válik izgalmassá. Dévényi Ildikó az elején magabiztos, intellektuális művészt „játszó” írónőt alakít, fokozatosan pattog le róla a páncél, a vége felé előadott tinédzseres-belezúgós-epekedős monológból pedig kiderül, hogy legbelül minden nő a fehér lovon ügető délceg hercegre vár. Kettőjük összjátéka tökéletes, úgy tekeredik egybe, akár a DNS-spirál. Keserűen bohóckodják végig az előadást, önvédelemnek hazudják az önáltatást, időt akarnak nyerni, hogy ha a háborút nem is, legalább néhány csatát megnyerhessenek. Minden mozdulatuk azt sugallja, hogy az életet csak megúszni lehet, kegyes hazugságokba és andalító dallamokba temetkezve. A tragédia túlhegyezett karikatúrába fordul, a nézőn múlik, mit lát bele ebbe az egészbe.

A rendező, Somogyi István hálás matériát kapott, és élt is a ziccerhelyzetekkel, bár a kassai színfalak mögül kiszivárgott, hogy maga Bach Szilvia is „átrendezett” ezt-azt a főnök távollétében. Ezért nem tudni pontosan, melyik ötlet kinek az agyából pattant ki, ez azonban talán nem is fontos, fő, hogy a „végkifejlet” pozitív. Az összhatást tovább javítja Bényei Miklós merész díszlete. Rózsaszín-piros, erotikus félkör, egyértelmű utalás a női nemi szervre, vagy legyen inkább anyaméh, az kevésbé polgárpukkasztó. A Márai Stúdióban általam eddig látott leginvenciózusabb kulisszák egyike. Molnár Gabriella jelmezei pedig szépen hangsúlyozzák a színésznő színpadiasságát és az írónő kétségbeesett tetszeni akarását. Az Alt-duett bemutatója szeptember közepén volt, azóta eléggé bújtatva játsszák, délelőtti és kora délutáni időpontokban. A „dolgozó nép” esti előadást legközelebb decemberben láthat. Két január esti időpont is ismert már, vagyis valószínűleg egész évadban műsoron szándékoznak tartani ezt a remek stúdiódarabot, amely egyébként Pécsett is színpadra kerül majd, hiszen közös produkcióban készült a Pécsi Művészetek Házával.