Az emlékek avas szaga

Az öregedő matektanárnak, Sanyinak megadatik, hogy négy hétre beköltözzön a lakásba, ahova gyerekkori emlékei kötik. S ez alatt a négy hét alatt megnyílik számára az idő folyosója: „Furcsa, kicsit émelyítő érzés volt egyszerre jelen lenni több időben, a vánszorogva, de egyenletesen előrehaladó mostban, és egy mozgó, vibráló, előre-hátra cikázó múlt időben, amely kiszámíthatatlanul és rögzíthetetlenül áramlott emlékezetnek nevezve magát a fejében, mintha higanyból lenne.” (150.) Ez a higany, a múlt mérge alaposan próbára teszi a főhős védekezőképességét („A léleknek is van immunrendszere, Hugó.” – 218.).

A fülszöveg „számvetés”-ként harangozza be a regényt, s közli, az „fordulatot jelent Grendel írói pályáján”. Kereken harminc éve, hogy az Éleslövészetben Grendel véghezvitte azokat a „leszámolásokat”, amelyek felszabadító ereje – összejátszva a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megjelenő egyéb kulcsfontosságú szövegekkel – hosszú időre lendületet adott a magyar prózának. A harminc évvel ezelőtti, határozott leszámolások helyett most némivel tétovázóbb ez a hang, megfontoltabb, a próza pedig szélesebben hömpölygő, díszesebb, klasszikus veretű. A 18. fejezet elején (a fejezetek számozása: 19-től 0-ig) a szöveg rákérdez saját magára, mintha egy hosszú és gazdag írói pálya továbbvitelének lehetőségeit venné számba a szerző: „Elszámolás kezdődne? Vagy inkább felszámolás? Vagy leszámolás? (…) Miféle leszámolás kezdődhetne? Amivel leszámolhatna, azzal ő már régen leszámolt. Elszámolni? Kinek és mivel? Ami pedig a felszámolást illeti, hát az már folyamatban van egy ideje.” (27.) Tulajdonképpen számos jól ismert grendeli toposz megidéződik a regényben, egy kisvárosból származó, Pozsonyba került szlovákiai magyar értelmiségi sorsát ismerhetjük meg, kissé mintha az a generáció kapna most szót, melynek tagjai a Szakításokban még a „másik oldalt” képviselték, a szabadság megrögzött ellenségei, akikkel szakítani kellett. „Belepusztult volna abba, hogy szabad” – így jellemezte a Szakítások egyik „régimódi” hősét Grendel. A Négy hét az élet főhőse, Sanyi „Pozsony egyik elit gimnáziumában tanított matematikát és fizikát, folyékonyan és akcentus nélkül beszélt szlovákul, kollégái nem zaklatták, nem áskálódtak ellene, ellenségei nem voltak…” (81.) Éli tehát a maga kispolgári hétköznapjait, míg egy vidéki kiruccanás, amikor is nagynénje gyerekei megkérik, vigyázzon a házra, míg ők kirándulnak, szembesíti őt lezáratlan és feldolgozatlan múltjával. A régmúlttal, amelyet a romantikus nevű nagynéni, Klementina képvisel, a kiismerhetetlen, aki mintha nem is ebben a világban élt volna, s aki valamiféle transzcendens szabályok szerint igazgatta életét, illetve a közelmúlttal, amire rányomta a pecsétjét Sanyi családjának széthullása, gyerekeitől való elidegenedése, felesége halála. Sanyit végül a furcsa csavargóval, Hugóval történő megismerkedése döbbenti rá elhagyatottságára, s arra a hazugságra, amelyben egész felnőtt életét leélte. A feleszmélés annál gyötrelmesebb, hogy nem mutatkozik semmiféle kiút, semmiféle megoldás.

A nosztalgia, ami mégiscsak megjelenik a regény lapjain, nem a megszokott nosztalgia, sokkal keserűbb annál, sokkal bonyolultabb kódokra épül. Klementina az, aki Sanyi szemében megtestesíti a letűnt világot: „Mintha az ő idejükben lassabban jártak volna az órák, hosszabbak lettek volna a nappalok, fényesebbek esténként a csillagok, tompább és legyűrhetőbb a bánat, s nem oly ijesztően fekete a halál, mint manapság, mert nekik még volt idejük felkészülni rá.” (118.) Sanyi végignézte ennek a világnak az elenyészését; a regény végigvezet bennünket a második világháború utáni évtizedek lassú, nyomott korszakán, azon a nem igazán látványos átmeneten, ami Sanyi s megannyi kortársa életét egy jól szervezett, átfogó hazugsággá változtatta. A régi családi ház kísértetei feszélyezte Sanyit az a Hugó oldja fel s készteti az emlékeivel való szembenézésre, aki ellentmondásosságával mintha hordozna magában valamennyit abból az életérzésből, amit a csodálatos Klementina képviselt, s amit Sanyi gyerekei is örökölnek, csakhogy őket sosem képes megérteni. Hugó rendőr apától való, s maga is katonaként szolgált egy ideig, hogy a fegyelmezett életvitelt egy szerencsétlen „baleset” folytán a korlátlan szabadságra cserélje. Életútja ellentmondásosságát leginkább az jellemzi, hogy a szabadság eléréséhez arra volt szüksége, hogy börtönbe zárják. Amikor Sanyi megismerkedik vele, egy hencegő, ám igazából gyáva csavargó és tolvaj, Sanyi viszont megtalálja benne a társat, mivel ráébreszti őt saját „lelki hajléktalanságára” (265.). Arra, hogy képtelen megtalálni önmagát, képtelen elfogadni Klementina örökségét. Amikor saját lánya, Krisztina egy békés családi séta alkalmával kitör, s fellázad szülei aljas képmutatása ellen, illetve amikor fia, Dani „betegségéről” – homoszexualitásáról tudomást szerez, elkötelezi magát a sztereotípiákkal terhelt sekélyesség mellett. Ugyanakkor titkon, magában elítéli ezt az alapállást, s vágyódik a klementinai különlegességre: „Jó, lehet, hogy az a világ sem volt különb a mainál, de sokkal többen voltak benne különbek, mint ti a lapos materializmusotokkal, a szószátyárságotokkal, a simulékonyságotokkal, a gépies ceremóniáitokkal, az egész rettenetes és elviselhetetlen középszerűségetekkel.” (273.) Sanyi azonban kifelé megmarad ugyanilyennek, beleveszve ebbe a végzetes tudathasadásba.

A Négy hét az élet talán az egyik legfájdalmasabb Grendel-regény. Megtalálható benne ugyan az a finom humor, fanyar önirónia, amely a szerző korábbi műveit alapvetően meghatározta, de a kegyetlen számvetés nem engedi ezt a humort túlburjánzani. Hasonló kérdéseket dolgozott fel részben a New Hont-trilógia is, gondoljunk csak a Tömegsír főhősére, a nagyvárosi értelmiségire, akit lehúz és magához ránt a mohó vidéki bambaság vagy a Nálunk, New Hontban történelmi abszurdjára. S beilleszthető a Négy hét az élet azon regények sorába is, amelyek az elmúlt évszázad történelmi-társadalmi hatásainak feldolgozására törekednek ebben a képlékeny, önmagával alig-alig megbékélni képes régióban, mint például Hunčík Péter közelmúltban megjelent, Határeset című nagyregénye. Grendel Lajos klasszikus eszközökkel, a magyar anekdotázó próza legjobb hagyományait követve tapint a magunkkal hurcolt traumák legmélyére, egyszerre érzéki és nyers tapasztalatokat közvetítve, egy lüktetően sajgó szövegben.

(Grendel Lajos: Négy hét az élet. Pozsony, Kalligram, 2011, 280 old.)
Szalay Zoltán