Az emlékeinkben élő szocreál

Férfiasan be kell vallanom: nagyon felemás érzések kerítettek hatalmukba, amikor átléptem a kiállító terem küszöbét. Elsőként ugyanis az a Joszip Sztálin vigyorgott rám egy olajfestményről, aki kerek ötven éve, 1952 márciusában tért meg grúz őseihez. Csak azért nem írom le, hogy az Úrhoz, mivel a történelem legkegyetlenebb tömeggyilkosa, saját népének legádázabb ellensége és irtója, akinek több emberélet szárad a lelkén, mint Hitlernek, szerény véleményem szerint biztosan nem került be a halhatatlanok Panteonjába. Bár nem biztos – hiszen milliók őrzik emlékezetükben ma is.

Közvetlenül mellette Klement Gottwald elvtárs – napóleoni pózban. Hogy a kép megalkotóját miféle múzsa rúghatta meg, amikor párhuzamot vont a két történelmi személyiség között, talán sosem fog kiderülni. A hatás fölöttébb groteszk; ha azonban arra gondolunk, hogy mindezt valaha komolyan kellett vennünk, egy kicsit ijesztő is.

A dolgozó nép mindennapjai; az aratógépét keményen megülő kolhoz-tag (nem paraszt!) találkozása a kaszáját fenő, ergo maradi földművessel; az acélcsövet játszi könnyedséggel, mosolyogva hajlító fémmegmunkáló szakmunkás; az ötéves terv fölött görnyedő öntudatos mérnökök csoportja; vidám táncot lejtő úttörők; éppen világmegváltásra készülő ifjú kommunisták; a korszerű panelház építésén sürgő-forgó munkások, a háttérben Iljusin-repülőgéppel és szputnyikkal; partizánok találkozása és önfeledt elvtársi csókja, valamint gyermekét a kommunista szellem fényes sugarában fürdető anya a témái a további alkotásoknak.

Azért nem írtam művészeti alkotásokat, mivel az az érzésem támadt, hogy mindaz, ami a kiállításon látható, pontosan az ellentétje annak, amit művészetnek szokás nevezni. Bolond, ki nem él a lehetőséggel – tartja a mondás, megfeledkezve arról, hogy bizonyos történelmi és élethelyzetekben könnyebb visszaélni, mint élni az istenadta tehetséggel. Kiváltképp olyan esetekben, ha a korszellemnek nevezett, minden igazságnál magasabb rendűnek tűnő mozgatóerő azt egyenesen megkívánja.

Mint tudjuk, a harmincas, negyvenes években az éppen aktuális európai irányvonalakat követő, vagy inkább utánzó művészek 1948-ban áttérhettek a „nagyüzemi termelés”-re, ami azt jelentette, hogy a szocialista realizmus jegyében feladhatták a nagy igazságok, saját művészeti arculatuk keresését. Ennek eredményeképpen a huszadik század ötvenes éveiben a festők, szobrászok, de a költők, írók, sőt a „haladó szellemű” zeneszerzők is már csak a kommunista vezetés által meghatározott, meglehetősen szűkre szabott témakörökben mozoghattak. Aki erre nem volt képes, az ellenállóvá, reakcióssá vált, s mint a rendszer ellenségét, kiközösítették, ellehetetlenítették. Némi enyhülés csupán a hatvanas évek elején állt be, amikor már nyíltan is szabad volt kritizálni az akkor már csaknem egy évtizede halott Sztálin személyiségkultuszát. A korszellemnek „bedőlt” művészek azonban ekkor már nem akartak váltani, hiszen többségük nagyon jól profitált a szocreálból. Az iskolákat, művelődési központokat, pártszékházakat, helyi nemzeti bizottság- és szövetkezeti irodákat, közegészségügyi intézményeket, köztereket ugyanis időről időre el kellett látniuk festményekkel, szobrokkal, plasztikákkal. Közben a mondanivaló – a túlélés lehetőségének fejében – elsikkadt.

Aki emlékszik még a halhatatlan forradalmi indulókra, az elemi iskola olvasókönyveit kitöltő, Lenin elvtársról és a kis úttörőlányról szóló bájos történetekre, Arkagyij Gajdar Timur és csapata című halhatatlan opuszára vagy a nagy, össznépi május elsejékre, az keserű nosztalgiával tekint majd ezekre az alkotásokra. Akinek az életéből kimaradt e korszak, mindenképp tekintse meg a kiállítást, hiszen generációk központilag előírt „életérzés”-ével szembesülhet.

„Ha egy akarattal építünk, csodaszép lesz a világ” – harsogtuk egykor, vörös lobogók alatt. Szebb nem lett, csak más; bizonyos szemszögből nézve pedig sok minden maradt a régiben.

A kiállítás március 16-áig tekinthető meg a Pozsonyi Városi Képtár székházában, a Mirbach-palotában.