Az elmúlás költészete

A kötet illusztrácói a hetvenes-nyolcvanas években készültekLátni a katolikus templom mellől a környező erdőket-mezőket, a völgyben kuporgó házakat, a szemközti dombon a közös evangélikus-református templomot, az egykori iskolát, amely ma üresen tátong. Olykor el-elnézek a temető eldugottabb sarkába is, ahol – amolyan kitaszított mostohatestvérként a sok sírkőtől távolabb – még áll néhány fejfa. Évről évre kevesebb van belőlük, a megmaradt féltucatnyi is egyre mélyebbre süllyed, egyre gondterheltebben dönti oldalra a fejét. Korhadtak, kopottak, pusztulnak. Merthogy a fejhez állított fák is megöregednek.

Gyermekkori emlékeim közt kutakodva fölmerül a kép, hogyan faragták a fejfát a halott sírjára. Azt azonban nem tudtam – honnan is tudhattam volna –, hogy a fejfák tornaljai alaptípusai közé tartozott például a mellétei fejfa. Hogy létezik karcolt díszítésű és gombosfejű, sima oszlopszerű és kevert típusú fejfa. Bevallom, ezekkel az ismeretekkel csak a közelmúltban szembesültem, amikor belelapoztam a Gömör-kishonti Téka legújabb szép kiadványába, amely a Gömöri Atlantisz sorozat második köteteként jelent meg a közelmúltban, és az egyszerű Fejfák címet viseli. A kötet szerzője Czenthe Zoltán bevezetője is hasonló hangulatot áraszt, mint fentebb vázoltam (Posztumusz búcsú a fejfáktól).

„Megfigyeltem, hogy többnyire az »istenhátamögötti« kis falvakban élt legtovább és legmagasabb színvonalon a fejfakultúra. Talán ahol az ész, erő számára nem volt meggazdagodási lehetőség, ott az emberi akarat ezekkel a produkciókkal talált kitörési lehetőséget saját önbecsülésére” – írja a szerző, aki joggal teszi fel a kérdést: „Kik voltak a formaérlelő, vagy újító hétköznapi mesterművészek? Hogyan élték túl a katolikus egyeduralom évszázadait az »ázsiai« lelkiséget tükröző formák? Miért pont a reformátusok temetői rezonáltak ezzel is a megnyílt új lehetőségre, a szabadságra?” A kérdések kissé naivaknak tűnhetnek, hiszen egyikre-másikra a szerző a képek alá írt tájékoztató szövegekben meg is fogalmazza a választ (Lásd például a visnyói típusú fejfákról írtakat: „Megdöbbentő, hogy a Közép-Szibériában fellelhető, 2-3 ezer éves és 5 méter magasságot is elérő kőkolosszus síremlékek és ugyanitt az emberi léptékű »kőember« síremlékek formái szinte teljesen azonosak a visnyóival.”).

Magyarán: a temetkezésre vonatkozó szakrális örökségünk gyökereit a változó formák ellenére egyazon ősi múltban kell keresnünk, amely még valahol Ázsiában bontakozott ki, s amelyet a katolicizmus csak felváltott és lefedett a kereszttel. Mert ugyanazt a formavilágot mutatják az erdélyi kopjafák és a gömöri fejfák, amelyek minden hasonlóságuk ellenére jobbára csak méreteikben különböznek egymástól. Vagy a jólét, vagy az adott erdők, az alapanyagot adó tölgyesek milyensége, vagy még inkább a művészi igényesség okán. Vagyis a bevezetőben felvetett kérdés (Kik voltak az alkotásaik lelkiségével reánk tekintő, eltérő, de egyformán magyar jellegű etnikumok?) tulajdonképpen válasz is egyben: magyar etnikumok voltak. Az ősmagyar múlttal szembesülünk egyre fogyatkozó fejfáink láttán. Csak éppen, akár a többi kézműves ágazatban, itt is egy-egy mester jellegzetes kéznyoma, egy-egy község zártsága vagy nyitottsága szerint változtak a vándorló, vagy egy-egy völgyben megrekedt, csak az adott község temetőire jellemző díszek és formák.

Czenthe Zoltán (és a képeket válogató B. Kovács István) munkája olyannyira példa nélküli, hogy hirtelenében csak a tragikus sorsú Ratkó József kétsorosával tudom párhuzamba állítani, aki a szatmárcsekei temetőről írta: „Kopjafák gótikája. / Építkezünk.” Az elmúlást, pontosabban annak méltóságát megörökítő alkotások hetvenes-nyolcvanas években készült fotográfiáinak közreadása az utolsó órában (ha nem után) történt. Temetőink kopjafái ugyanis lassan átadják magukat az enyészetnek, s egy-két évtized múlva talán nagyítóval kell keresnünk őket a márványorgiában, s az elmúlásban is élő hagyományokat felváltó, olykor a giccs és az ízléstelenség által uralt nyughelyeken. Mert bizony temetőinkre is jellemző az élők megváltozott formavilága, ízlése, életstílusa. Sajnos, nem előnyére történt ez a változás. Tartok tőle, hogy aki hamisítatlan, mohos, időmarta fejfát akar látni, az hamarosan a könyvespolchoz lesz kénytelen nyúlni, és leemelni onnan ezt a páratlan szépségű könyvet.