Az egy helyben topogás kalandja

Pőthe István és Varsányi MariDömötör Ede felvételeMegmaradt hamisítatlan magyar értelmiséginek, aki a világ kuszaságát kizárólag elvek összecsapásaként látja, mániákusan keresi a történelmi és társadalmi események összefüggéseit.Az ábrázolás önfeledtségét mindig kíséri a megérteni vágyás szigora. Azért ejtenek zavarba legteátrálisabb drámái is, mert egyszerre kínálják a fergeteges játék és a gyötrelmes gondolkodás kalandját. Stílusokat kever, különböző véleményeket, valóságot és fikciót.

Az Egy szerelem három éjszakája fokozottan nehéz helyzet elé állítja az alkotókat, hiszen a darab többszörös csapdahelyzetet kínál. A második világháborút megélő fiatalok kínjait az alig véget ért ötvenes évek gyötrelmeivel szembesíti, amit mi csupán a jelen tapasztalatával tudunk nézni. A szöveg stílusának kérdésére sem adható egyértelmű válasz. Lehet álomjáték, bizonyos jelenetei bohózatba illőek, az életkép lehetősége is felvetődik, időnként musicalnek tűnik, de a melodráma is szóba jöhet. A darab életszagú, fergeteges helyzeteket kínál, de meg kell birkózni az értelmiségi elvi vitákkal is, ráadásul a szereplők dalolva beszélnek filozófiáról, humanizmus és háború összecsapásáról. Mindezekből következik, hogy nem árt, ha a színpadra állítóknak véleménye van a darabról, ha színpadi válaszokat adnak a szöveg felvetéseire.

A Jókai Színházban a máig kortársi módra fortyogó szöveg, sajnos, fáradt, fád, szürke színpadi életre kel. A három felvonás az adott kor szorító körülményeire adható három válasz. Az első, mikor a belső világ gazdagsága, zártsága még megóvja Bálintot (Kukola József) és Júliát (Holocsy Katalin) a külvilág eddigi rendjének felbomlásától. Sőt, az ő teremtő fantáziájuk nyújt pillanatnyi pihenőt az életterükbe betévedő figuráknak. Az előadásnak azonban nem sikerül lebegésben tartani ezeket a jeleneteket. Sajnos, nem eldönthetetlen, vajon Bálint képzelgései-e a tér gerjesztette látomások vagy a külső valóság küldöttei a megjelenő bizarr figurák. Nem teremtődik meg az álmodozásba menekülés hangulata, minek egyenes folytatása a helyzetek valószínűtlensége. Hiányzik a rafinéria a valóságűző játékok megkomponálásából, a hangulatváltások túl hirtelenek, az érzelmi változások kijátszatlanok. Nagyrészt a színpad előterében játszanak a színészek. Nem elevenedik meg a tér, ez az esendő Paradicsom.

Melitta (Varsányi Mari) talál rá leginkább arra az érzelmesen groteszk stílusra, amelyben jó ízlésű harsánysággal lubickol. Az első felvonás játékot és valóságot összekeverő jelenetsorából következhetne a második felvonás keservesen nevetséges küzdelme a külvilággal. Itt már egymás kapuin dörömböl belső valóság és kinti élet. Lehet, hogy koncepciózus Bálint és Júlia elégikus szürkesége, de így sajnos kevés késztetése van a nézőnek megérezni helyzetük tragikumát. Szerelmük – vágyaik, vergődésük – sem színészileg, sem helyzeteiben nem elég sajátos, nem elég életerős vagy akár szenvedélyes ahhoz, hogy valódi partnere legyen a többi szereplő erősebb jelenlétének. Károly (Mokos Attila) és Sándor (Benkő Géza) nem lettek igazán fanyar különcök. Henker százados (Tóth Tibor) pedig igen visszafogottan képviseli az elvtelen, mindenen átgázoló gonoszt. Inkább szövegeikben s nem viselkedésükben van jelen a szereplők expresszivitása.

Persze szólhat az előadás a gonosz, az ördögi banalitásáról is, de ennek némely jelenet melodramatikussága mond ellent, valamint az, hogy a jelenetek atmoszférikus sűrűsége sem teremtődik meg. Mennyit és mit ér egy élet, teszi fel a kérdést a második felvonás. A harmadik felvonás még messzebbre megy a történések értelmével való keserű leszámolásában. A kezdőkép kissé túl súlyosra, játékosságra telepedőre sikeredett fényűző díszletfalai ebben a felvonásban már romokban hevernek. A szereplők belső világa és a külvilág találkozott és kioltották egymást. A külvilág lerombolódott, a magánédenek összeomlottak. A hősök már csak kísértetek. Most értjük meg, azért lett egysíkúbb ez az előadás, mert a szereplők mintha az elejétől fogva annak tudatában élték volna sorsukat, hogy a végén megsemmisülnek. Ha szuggesztívebb álmodozásba feledkezés után döbbennénk a vég kiúttalanságára, ha a reménység látomásai erősebb képekben torkollnának a reménytelenség látomásaiba, megélhetőbb lenne a két fiatal pusztulása.

Ráadásul a zene kezelése sem segíti a zsigeri élményt. Hiszen időnként megáll a történet és zenés-táncos betétként működik a dal, időnként statikus zeneszámként, időnként pedig a verbális kommunikáció folytatásaként. Valószínűleg az lenne a megoldás, ha közelítene egymáshoz a prózai részek stílusa és a dalok kínálta gondolatiság. Ha az énekes részek nem megtorpanások, hanem szerves folytatásai lennének a konfliktusoknak. Jó példa erre Viktor (Fabó Tibor) dala az etikettről, amelyben úgy feszül szembe a banális a démonival, amiként az az előadás egészében is történhetett volna. A három királyok (Tóth Attila, Bernáth Tamás és Olasz István) iszonyatos pojácaságával, létmegsemmisítő amnéziájával szemben – ez a jelenet, az első felvonás végének képével, mikor a Légós (Németh István) a tér különböző pontjain fel-felpislákoló lángokat üvöltve elfújja, az előadás legerősebb jelenete – nem meggyőző a fiatalok halála. Igenis föl kellett volna vállalni a halál fatális röhejességét. Nincs értelme az áldozatuknak. Ez a kor nem tudja értékelni a képzelet teremtő szépségét, a szerelem perzselő erejét, az erkölcs felszabadító szigorát.

Az előadás első képe: háttal áll egy emberpár. Nem tudjuk, menni készülnek vagy most érkeztek. Mint kiderül, éppen otthonra találtak. A zárókép: lángra lobban a verskézirat, lövések dörrennek. Az emberpár most egymásra talált. Csak az életük ért véget.