Az anyanyelvhasználat a közszférában (2)

A szólásszabadsághoz kapcsolható az a nyelvi jog, hogy mindenki szabadon használhatja az általa választott nyelvet bármely helyzetben – így a hatóságokkal való kapcsolattartás során is, a hivatalok azonban nem kötelezhetők arra, hogy mindenki számára biztosítsák a saját nyelven történő ügyintézést. Az egyes államok rendszerint belső törvényekkel szabályozzák ezt a területet: a skála a csak többségi nyelv használatát engedélyező rendelkezésektől a két-, ritkábban többnyelvű ügyintézésig terjed.

A vonatkozó szabályozást tekintve Szlovákiát a fenti elképzelt skála közepe táján helyezhetjük el: az 1999 óta hatályos kisebbségi nyelvhasználati törvény értelmében a kisebbségek tagjainak leginkább a települési önkormányzatoknál, kevésbé a különböző körzeti államigazgatási hivatalokban nyílik lehetőségük anyanyelvük használatára. Sajnálatos viszont, hogy a törvény nem tér ki például az olyan, minden állampolgárt érintő területre, mint a társadalom- és az egészségbiztosítás. A törvény hiányosságai és egyéb, itt nem részletezett okok miatt még számunkra, a legnagyobb létszámú szlovákiai kisebbség számára is igencsak korlátozottak az anyanyelv-használati lehetőségek ezen a területen.

Nemcsak a szlovákok, de sok esetben a szlovákiai magyarok számára sem világos, miért szorgalmazzuk a kisebbségi nyelvek használatának lehetővé tételét ezen a területen. Saját tapasztalatom szerint ezzel kapcsolatban főleg az alábbi érvek hangzanak el: 1. Természetes, ha az állam megköveteli, hogy az ügyfelek a hatóságokkal a hivatalos nyelven kommunikáljanak; 2. Minden állampolgárnak kötelessége megtanulni az államnyelvet, ill. a szlovák szöveget mindenki megérti; 3. A kisebbségi lakosság ez irányú igényeinek kielégítése túlságosan sokba kerülne. Mit felelhetünk ezekre a véleményekre? Elsősorban is az állam hivatalos nyelve az egyik (többségben levő) nemzeti közösség tagjainak az anyanyelve is, vagyis e tekintetben a szlovák anyanyelvűek előnyben vannak a más anyanyelvű csoportokkal szemben. A hivatalok valójában közszolgáltatást végeznek, ezért elvárható, hogy ésszerű keretek között kielégítsék a nem szlovák anyanyelvű állampolgárok ez irányú igényeit is. 2. Még arra sincsenek empirikusan igazolt adatok, mennyire érti egy átlagos műveltségű szlovák a hivatalos szövegeket, hogyan állíthatjuk tehát azt, hogy egy más anyanyelvűnek nincsenek megértési nehézségei? 3. Az űrlapok és a határozatminták központi fordításával a kiadások is nagymértékben csökkenthetők volnának. Az elektronikus formában hozzáférhető nyomtatványokat nem is kellene fordítani, csak többnyelvű kezelőfelületet kellene kialakítani, és egy egyszerű „fordító” program alkalmazásával a magyarul kitöltött űrlap a hivatalban szlovákul volna megjeleníthető.

A kisebbségi nyelvnek a nyilvános színtereken – ezen belül a hivatalos kapcsolatokban – való használatának az igénye nincs kapcsolatban azzal, mennyire jól vagy gyengén beszéljük a többségi nyelvet. A kisebbségi nyelvnek az ilyen kommunikációs helyzetekben való használata a nyelvmegtartás szempontjából fontos: ha egy nyelv nyilvános és hivatali szintű használatát erőteljesen korlátozzák, esetlegesen lehetetlenné is teszik, az egyre inkább a magánszférába szorul vissza, fokozatosan elértéktelenedik. Az adott kisebbségnek egyre több tagja gondolhatja úgy, hogy nincs értelme ezt a nyelvet továbbadni gyermekeinek, hiszen „kint” az életben nincs rá szükség. A családon belüli nyelvátörökítés megszakadása pedig gyorsuló asszimilációt eredményez – erre a folyamatra sajnos nagyon sok nemzetközi példa van.