Az amerikai nagybácsi

A magyar irodalom vészkoraiban, mint amilyen az ötvenes évek lehetett, a műfordítás mentőövként húzta ki a létbizonytalanságból azokat a szerzőket, akik elhallgattak, vagy akiket elhallgattattak. Nem számoltam utána, hogy mind a tizenháromezer Sevcsenko-sor szerepel-e a négykötetes Egybegyűjtött műfordításokban (szerintem nem), de ami ott van, az noha művészileg nyilván kifogástalan, nem bizonyult a kötet húzóerejének.

Weöres korában a fordítás kissé eliparosodott: korának műfordítói messze kerültek a zsákmányolás nyugatos, öncélúnak látszó játékterétől. Itt olykor kemény penzumokról van szó, nyersfordításokból készült megverselésekről, afféle irodalmi ötéves tervről. Ezt azért tartom fontosnak, mert Weöres e nehezített körülmények közt is helytáll. Rossz szöveget képtelen kiadni a kezéből, ráadásul nem ritkán csúcsteljesítményt nyújt. „A magyar irodalom a balsors pozíciójában a legmélyebb” – nyilatkozta egy interjúban Nádas Péter. Ellenpontként Weöres Sándor életműve merült fel, akinek Nádas szerint „kedélye inkább buddhista kedély, aminek nálunk az ő személyes teljesítményén kívül nincs semmiféle filozófiai előzménye vagy kulturális indoka”. Ez az egyszerre kiváltságos és számkivetett pozíció mégiscsak azt jelzi, hogy megtörhető a jég. A keleti kedély átsüt a Weöres Sándor életműsorozatában négy vaskos kötetet kitevő fordításokon is. A keleti költők fordításanyaga káprázatos: személyes kedvencem a szanszkrit anyag, a Dzsajadéva-fordítás új, moraszámláló verselést honosított meg költészetünkben. De nem csak az egzotikum működik revelációs erővel: az angol-amerikai, az olasz, a bizánci, a német univerzum is elképesztően impozáns. A legátlagosabb, ahogy Szabó Lőrincnél is, a szláv térfél: ehhez mintha Weöresnek nem lenne affinitása, vagy a választott anyagban kevés a költői provokáció – de az is lehet, hogy csak én nem találom magam a szövegekben. Formák, nyelvek, megszólalások fergeteges kavalkádjában bontakozik ki előttünk egy határozott és személyes verses világirodalom-történet, mely mozaikosságában sem gerjeszt hiányérzeteket. (Persze, az emberben motoszkál a kérdés: hogyan fordított volna ez a próteuszi poéta mondjuk beat költőket vagy Kavafiszt, ha hagyják, vagy ha éppen ráosztják?)

Egy ekkora univerzum – mely most kb. 1000 oldalnyival nagyobbnak látszik a régi életműsorozat (1976) három kötetéhez viszonyítva – befoghatatlan, kiismerhetetlen, leírhatatlan labirintus, de Weöres mindig a kezünkbe adja Ariadné fonalát: a varázslatos, tényleg mindenre (a vidámságra, a kedélyességre is) képes magyar nyelv zeneiségét.

Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások I–IV., Budapest, Helikon, 2011–2012.

Értékelés: llllllllll