Az akkori szüretben mozgott, hangzott az egész hegy

A madárral még rendszerint boldogult is az ember, elhessegette a piricskével – közkeletűbb szóval a kereplővel –, de a jómadarakkal már nehezebb dolga volt, nem egy esetben kellett törvénykézre adni a dézsmálókat. Csak akkor lett újra szabad terület a szőlő, amikor – mint régen mondták – „megeresztették a hegyet” – vagyis kitűzték a szüret napját.

A szőlőszüretnek

a boristen, a görögök Dionüszosza a főszereplője, aki megajándékozta az emberiséget a szőlő megerjedt levével: a borral. S mint ahogy a szüret főbb műveletei és eszközei évszázadokon át alig-alig változtak, nem nagyon változott e mindig közösségben végzett munkához fűződő szertartás: a szüreti mulatság, amely a boristennek szóló hálaadásból lett a termés betakarításának ünnepélyévé. De a szüret mint végző munka félig ünnep már önmagában is. S hogy vígabb legyen, arról maga a szőlő gondoskodik, akár édes gyümölcsét, akár levét, a mustot vagy a bort kínálva kóstolgatásra. És az ember – no meg a bor – természetéből következik, hogy minden nép azonos formaságok között vidámította meg e műveletet: dallal, örömkiáltásokkal, egyszóval mulatsággal.

A magyarság a szőlőt és a bort már a honfoglalás előtt is ismerte, szőlőművelő azonban inkább csak letelepedése után lett. De bizony sok szüret is eltelt addig, amíg magáról a szüreti mulatságról is megtudtunk valamit. Nem mintha nem lett volna. Volt. Volt bor is, sok is, és jellemző az, amit Kávássy Jób írt Batthyány Boldizsárnak 1576-ban kelt levelében:

„Kevéske szőlőm termett, bor alig, de csak biztogatnak, a vizet is jó meginnunk, mert az Isten nemcsak arra teremtette a vizet, hogy mossanak vele, hanem az ivásnak okáért is.”

Az urak borát azonban a föld népe nevelte. S mivel szüretkor volt igazán esedékes a különféle borszolgáltatás, elsősorban a dézsma, természetes, hogy nem a mulatságon járt az esze. S hogy mi is volt pontosan a dézsma, megmondja nekünk az 1700. évi tokaji rendtartás is: „A bor-dézsma eleitül fogvast egy volt, most is egy vagyon változatlanul mindenek: lakosok idegenek, a váras szőlőhegyekről valamennyi szín bor lészen, a földesúr számára... tartoznak... minden ötödik csebert... adni.”

A legkorábbi forrásaink is e szolgáltatásokról, nem pedig a szüreti mulatságról beszélnek. A mulatságra vonatkozóan csak a XVIII. század végétől tudósítanak a történeti emlékek, de bízvást feltehető, hogy öreg szokásokról beszélnek.

E források egyike az ún. úri szüretről ad számot. Kisfaludy Sándor, akinek szerelmi regénye Szegény Rózával 1795-ben éppen egy szüreten veszi kezdetét, Csobáncz című regéjében így versel a szüretről:

Bő, víg s népes volt Badacson

Az akkori szüretben:

Mozgott, hangzott az egész hegy

Fenn és alatt, kinn és benn.

Urai és asszonysági

Veszprim-, Somogy-, Szalának,

Ifjai és leányai

Mindnyájan ott valának.

Durrogtanak a mozsarak,

Hogy a bérczek ropogtak,

Kongtak a még üres hordók,

Az ostorok pattogtak;

Harsogtak a tárogatók,

A hegedűk zengének,

Szólt a duda, tapsolt a táncz,

S a sarkantyúk pengének.

Az úri magyar víg volt tehát, de a szőlővel való foglalatoskodásról az 1803-ban feljegyzett A szőlő fej panasza című népi ének már egészen másként emlékezett meg:

Halálomhoz ha készülnek,

Előbb fa-tömlöcbe tesznek,

Furkós bottal fejbe vernek,

ĺzről ízre öszve-törnek.

Még itt sincs vége kínomnak,

Lábokkal rajtam tipornak,

Fa satuba bé-szorítanak,

S ott sokáig sanyargatnak.

Még egy csöpp véremet látják,

Testem addig faggatják.

A szüreti kezdő napot

a szőlő érettsége szerint kialakult százados hagyomány alapján, tájanként azonban már változóan tűzték ki. ĺgy pl. Eger vidékén szeptember 29-én Mihály napján, a Dunántúlon Terézia napján, október 15-én, Miskolc környékén október 18-án, Lukács napján, Tokaj-Hegyalján pedig Simon-Júda napján, október 28-án tartották. Puskaropogás, vagy ha volt, mozsárdörgés adta meg a jelet a szüret megkezdésére. A fürtöket főképpen nők, legények (sőt esetenként gyermekek) szedték. Késsel, kacorral-kusztorával vágták le az indáról, majd sajtárba, ritkábban kosárba rakták. Ebből a férfiak gyűjtötték össze héti puttonyokba, és a pincéhez vagy a borházhoz hordták, ahol aztán nyitott hordóba vagy pedig fakádba öntötték. A fakádakban sulyokkal ún. törőfával „muskolták, csomoszolták, dömöckölték”. Azután pedig innen került a taposókádba. Mert úgy bizony, lábbal taposták ki – természetesen férfiak – a szőlő levét, hisz borsajtó nem igazán sok helyen volt. S itt is inkább a törköly kipréselésére, s ennek vízzel való felöntéséből készült „máslás” vagy „lőre” készítéséhez használták, a taposókádból aztán a szűrőkosáron át rocskába vagy sajtárba folyt a lé, ezekből töltötték át aztán a színmustot a hordókba. Persze, hogy nem volt ez igazán csendes munka, mint pl. az aratás. Közben is természetesen járta a tréfa, nóta.

A szüret végeztével

a vincellér – vagyis a szőlőmunkásokra felügyelő a szőlőmunkát, s magát a szüretet is irányító szakmunkás – fejére cifra kalapot csapott, jobbjára szőlőfürtökből font koszorút húzott, baljába pedig szőlővel díszített botot fogott, s ezzel elindította a nótázó szüretelők menetét. Néha vidám muzsikaszóval érkeztek meg a borházhoz. A vincellér itt a földre csapta a kalapját, és a szüret befejeztét jelentő cirkalmas beszámoló után a koszorút a gazdasszonynak, a botot pedig a gazdának adta át. Ezt követően pedig ebédhez vagy vacsorához ültek, amelyen általában juhhúsos kása és – mi sem természetesebb – bor dukált. A lakmározás után pedig vígan táncra perdültek. A ceremónia azonban tájanként változott. Másként adták meg a módját.

Hegyalján pl. a szőlő leveleivel, valamint fürtjeivel „jókora szüreti fát” készítettek, és ezt nem a pincéhez, hanem a gazda házához vitték el. Előtte maskarába öltözködve az a pár haladt, amely legutoljára végzett a szedéssel. Körülöttük pedig bokrétás legények. A szüreti fa mögött sorjáztak vígan nótázva a szüretelők. Énekükbe a szőlőpásztor bele-belecsattogtatta a piricskéjét, vagyis madárhessegető szerszámát. A házhoz érve a szüreti fát itt is beszéd kíséretében adták át a gazdának, aki szintén megvendégelte az egész társaságot.

A kisgazdás hegyközségekben a falu kocsmájában közösen tartották meg a szüreti mulatságot, amelynek bevezető mozzanata a toborzás volt. Ünneplőbe öltözött – gyakran lovas – legények és kocsin ülő ünneplő ruhás lányok kísérték azt a kocsit, amelynek közepén fején papírkoronával, kezében hatalmas szőlőfürtös botot tartva áll a nagy bajuszú, szakállas szőlő- vagy borkirály. S hogy a hívogatás kurjongatással, nótaszóval, muzsikával járt, az csak természetes. Ki-ki a menethez csatlakozott, úgy vonultak be a kocsmába, és ott tartották meg a szüreti mulatságot.

Egyes városokban még ünnepélyesebb keretek között zajlott le a szüreti mulatság. ĺgy pl. Budán is. Csaplovics János Képek Magyarországról című 1892-ben megjelent művében így festette le:

„Reggeltől estélig puffognak közé és távol a muskéták, mozsarak ágyúk, este számtalan rakéta emelkedik a levegőbe, kisebb és nagyobb tüzijátékok versenyeznek, és hangosan zeng a vidám ének, örömkiáltás, minden utcán és úton. Ezen barátságos ünnepnek a koronája pedig a szüreti koszorú. Ha vége a szüretnek, majd mindegyik tehetősebb szőlősgazda... összegyűjti vincellérjeit, és cselédségét, hogy szőlőfürtökből és szőlőlevelekből nagy koszorút készítsenek... és ezt a férfiak rúdon a szőlőhegyről a városnak azon részére viszik, ahol a gazda háza van... (Közöttük sok) bohóckodó, táncos, álarcos, no meg valódi vagy látszólag részeg. A bámészkodókat és a kísérőket borral kínálják, és megtöltik a várost örömkiáltásokkal. Hazatérve azután felakasztják a koszorút, lámpához hasonlóan az erre a célra meghatározott szoba közepére és vidám tánc lakoma... fejezi be ezt az ünnepet, általában a következő napnak a hajnalán.”

Tokaji szüret

Csaplovics egyébként megemlékezett a híres tokaji szüretekről is: „A tokaji szüret... valóságos nemzeti ünnep... Az ország nagyjai, a nemesség családostól, szőlőhegy-tulajdonosok, borkereskedők özönlenek ezen ünnepen... Vendégeskedés, tánc, játék és a mulatságok minden fajtája váltakozik. Legények, lányok jönnek össze a legkülönbözőbb megyékből: itt magyarok Hegyalja környékéről, ott németek a Szepességből, amott pedig szlovákok a más környékről, és mindegyik énekli a maga népdalait anyanyelvén.”

Igencsak nevezetes szüretek voltak Fóton is, Fáy Andrásnál, Vachot Sándorné számolt be az 1848-as szüretről, amelyen vele együtt Deák, Kossuthék, Vörös-martyék, Bajzáék is vendégeskedtek. Visszaemlékezésében érdekes dolgot említ:

Végre, hogy legyen koronája a kedélyes szüreti mulatságnak, Deák Ferenc arra kérte Vörösmartyt, olvasná el nagyhatású költeményét, mely megelőző évben itt nyerte címét, és itt olvasták föl legelőször. S Vörösmarty nagy tetszésnyilvánítások mellett feledhetetlen szépen olvasta föl a Fóti dal című költeményét:

Fölfelé megy borban a gyöngy; Jól teszi.

Tőle senki e jogát el Nem veszi.

Törjön is mind ég felé az Ami gyöngy;

Hadd maradjon gyáva földön A göröngy.

Hejh barátom, honfi társam, Bort igyál.

Víg, komor, vagy csüggeteg vagy, Csak igyál.

Borban a gond megbetegszik, Él a kedv.

Nincs a földön gyógyerőre.Több ily nedv.

A régmúlt szüretek emléke napjainkban már csak néprajzi érdekesség, idegenforgalmi látványosság a szüreti mulatság. Pedig a színesedő tájban a völgyek ködéből kibontakozó szőlőhegyeken ma is ugyanúgy csillog az őszi napfény, mosolygósra érlelve a szőlőfürtöket, csípős a levegő, csípős a piros must, friss vidám ma is a kedv, és a bor kiváltotta hangulat ma is víg nótázásra késztet.

(Feldolgozta Méri Magdolna)