Anyaságom története

Péntekről szombatra virradóra egy mákszemnyit sem aludtam. Mindössze egyetlen nap volt hátra a kiírt időpontig. Fogtam a paplanomat, és áthurcoltam a nappaliba, ott a koromsötétben is figyelni tudtam a videó kijelzőjén a pontos időt. Próbáltam megállapítani, milyen időközönként jelentkezik a kis pocaklakó. Reggelre ugyan nem erősödtek, de jócskán sűrűsödtek a fájások. Bár egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, felébresztettem életem párját.

– Szerintem menni kellene – szóltam bátortalanul.

Fél szemével az ébresztőórára sandított, majd vetett egy futó pillantást a pocakomra is, és megjegyezte:

– „Ez” még nem „az”.

Ő már csak tudja, hiszen papás szülésre készültünk. Együtt abszolváltuk az előkészítő tanfolyamot, előzőleg végignéztünk felvételről egy mintaszülést is, tehát értenie kell hozzá. Jobb híján bevonultam a fürdőszobába rendbe szedni a frizurámat.

– Mondd csak, mit csinálsz? – állt mögém.

– Lehet, hogy fiam lesz. Én leszek az első nő az életében, nem akarom, hogy elhanyagoltnak találjon.

Ezt végképp nem értette.

Délben már utazótáskával a kezemben álltam elé.

– Most már biztos, hogy menni kell – jelentettem ki elszántan.

Ezúttal hajlandó volt kiállni az autóval a garázsból, de még mindig korainak tartotta az indulást.

– Ki fognak nevetni, meglásd! Ez még nem az.

– Meddig várjunk? Azt akarod, hogy a gyerek fején üljek egész úton?

Lásson orvos, aztán nem bánom, nevethet! Tehát elindultunk. Félúton az autóban megkockáztatta a kérdést:

– Ne forduljunk mégis vissza? Ez még nem lehet az. A filmekben ilyenkor már rég ordítanak a nők...

Jellemző! Túl sokat tévézik. A városba érve azon kezdett filózni, hogy ő éhes lesz, mert tuti, hogy majd estig is eltart a dolog, esetleg másnapig, és akkor ő mit fog enni? Tehát nem a kórházba mentünk, hanem előbb egy csemegeboltba bespájzolni neki...

Végre ott álltam kórházi köpenyben a szülészeti osztály ajtaja előtt. El sem búcsúztunk egymástól, hiszen úgy terveztük, közösen csináljuk végig a sorsdöntő eseményt. Ki számított műtétre? Tíz percen belül már csak az ügyeletes orvos jött ki közölni vele, hogy azonnal császároznak. A baba harántfekvésű, nincs mire várni. Még nem volt két óra, amikor a csecsemős nővér már bemutatta neki az újszülöttet.

Én fél négy körül hangos jajveszékelésre ébredtem a narkózisból. Utólag kiderült: saját hangomat hallottam. Két nővér foglalatoskodott az ágyam körül. „Egészséges? Lány? Fiú?” Egyik kérdésemre se tudtak válaszolni. Azt mondták, még a szülészeten vannak a papírjaim, őket nem informálták. Összeomlottam. „Beteg... Lehet, hogy meg is halt. Ha nem mondanak semmit, akkor baj van... Nekem konkrétumok kellenek, nem dajkamese!” Ott volt a táskámban a mobilom, nyeltem a könynyeim, amíg a férjem tárcsáztam. Ő tudatta velem a páratlan örömhírt: „Enikő egészséges!” Csak mentek a másodpercek, egyikünk sem tudott megszólalni. Végérvényesen szülők lettünk. Én anya.