Anyanyelvünk igaz törvényeiről

 

Sőt, más nyelvészek is vezettek műsort. A helyes beszéd különböző szinten képzett terjesztői az iskolán kívül a színészek, a rádió bemondói, műsorvezetői, riporterei voltak. De változtak az idők. A „demokratikusan” elburjánzott rádió- és tévéadók hírolvasói és műsorvezetői székébe (beleértve a közszolgálatikat is) olyanok kerültek, akik fittyet hánynak a köznyelvi norma alapvető szabályaira. Nyelvi szerkesztők nincsenek, ezért a rádió és a televízió „csapjaiból” vastagon ömlik a nyelvrontás s eláraszt mindent. A hallgatóság tanulékony, és tovább terjeszti a senki által nem korlátozott nyelvi kórt. A „nyelvtudósok” egy csoportja pedig azt állítja, nincs szükség nyelvművelésre, a nyelv idővel minden hibáját kinövi, különben is: a norma majd úgy alakul, ahogy a többség beszél… Ha az ember rádiót hallgat, tévét néz, azonnal észreveszi, hogy a beszédtempó felgyorsult egészen a hadarás határáig. Azon kívül, hogy ez megnehezíti a szövegértést, nyelvi hibák tömegét hozza magával. A hadarásban a beszélő összevonja a mondatok egyes, szünettel elválasztandó szakaszait, a hangsúlyokat elnyeli, eltolja, nem ott tart szünetet, ahol az értelem diktálja, hanem ahol elfogy a levegője. Így alakulnak ki az olyan torlódások, mint a mertnemadták átidőbenaz épületet; deazidőjárás romlik, sokfeléesővel; a bukott államfő városából a bukott állam fővárosa lesz, pedig hát a kettő nem ugyanaz, a diák-szülő kapcsolatból pedig diákszülő kapcsolat alakul. Jelentészavaró lehet az is, ha a mi hetilapunk helyett ami hetilapunkat mondanak, és az sem mindegy, ha egy háziasszony helyett egyházi asszony hangzik el. A fenti példák már átsiklanak egy másik különös jelenségbe, amikor a hírolvasók, riporterek, műsorvezetők lelkiismeret-furdalás nélkül hangsúlyossá téve, egybemondják a névelőt az utána következő névszóval. Ilyeneket hallunk, hogy azalkaida, avasárnapi evangélium, azember… Meg kell jegyeznünk, hogy a magyar nyelvben a névelők hangsúlytalanok. Az egy határozatlan névelőre pedig, ha hangsúly kerül, már nem névelő, hanem számnév. Továbbá ezekben az összevonásokban is sok félrevezető. Nem mindegy, hogy aszociális helyzetről vagy a szociális helyzetről beszélünk, hogy politikusról vagy apolitikusról szólunk. (Van azonban egy kivétel. Erős indulatainkat kifejezve, szitkozódva tényleg egybemondhatjuk a határozott névelőt az utána következő szóval; az afenébe, abüdös kölök indulatos kiszólások gyakoriak nyelvünkben, és Háry János is imigyen mutatkozik be Kodály Zoltán daljátékában: vitéz Johannes Háry, azangyalát!) A gyors beszéd leggyakoribb áldozata a hosszú mássalhangzó. A „természetes” beszédet utánozva úgy marad el a rádiósok, tévések megszólalásaiból, mintha a magyar nyelvben sose lett volna. Pedig a hosszú mássalhangzók nyelvünk ritmikájának, zenéjének fontos elemei. Lassan azonban vannak olyan szavak, amelyekben már véletlenül sem ejtik ki: kelemes it, imár, eről, aval, azal edig, akor, inen, onan, ere… De sorolhatnánk tovább: a sporthíreket haják (írva: hallják, kiejtve: hajják), az újságírók aról cikeznek, elretentő példa. És még egy fontos dolog: az egy és a lesz szavunkat ugyan rövid gy-vel és sz-szel írjuk, de illenék hosszan ejteni. Csúnya nyelvi vétség a „suksükölés”, ezzel sokan tisztában vannak, de „szukszükölni” már büntetlenül lehet. Gyakran halljuk, hogy a pénzt majd beosszuk, nem válassza a rossz megoldást – azaz kijelentő módban is a felszólító mód alakját használják. Megfoghatatlan. Ami az „s”-es tőnél megbocsáthatatlan, az az „sz”-esnél elfogadott? Ezt a hibát képzett tudósok, akadémikusok is elkövetik. Hanyagságból számbeli egyeztetési hibákat is elkövetnek, főleg rádiósaink. Szabad szövegmondásban (azaz amit nem olvasnak) hallottam már, hogy megugranak-e a balesetek száma, kap egy olyan tanácsokat, hol nyaralnak a fogyatékkal élők egy része. Tudom, maga a beszélő is észreveszi, hogy hibát követett el, de akkor azt korrigálni kellene. Olyan egyszerű. Mint ahogy egyszerű, hogy elég valamit biztosítani, mert a bebiztosítani nem jelent többet; vagy hogy a pilóták, akik leszállásnál hibát követtek el, nem gondtalanok (gond nélküliek), hanem gondatlanok (hanyagok) voltak; hogy a képviselők nem egyhangúan (unottan) szavazták meg a törvényt, hanem egyhangúlag (ellenszavazat nélkül); hogy a sebesség nem korlátolt, hanem korlátozott, és az utakon nem sebességkorlátok, hanem sebességkorlátozások vannak. Tudni illik, hogy a zöldséget, a gabonát és mindent, ami a földeken terem termesztik, az állatokat pedig tenyésztik és nem termelik. Hogy az örömet szerzik a bánatot okozzák; hogy valaki nem a balesetnek köszönhetően, hanem következtében veszti el a kezét. Megmosolyogtatók a szóláskeveredések is. Két bába közt a földre esett, mondja a riporter, összevonva a sok bába közt elvész a gyerekés a két szék között a földre esik hasonló tartalmú szólásokat. Azt is hallottam már, hogy mi egy hullámon pendülünk, amelyben az egy húron pendülünk és az egy hullámhosszon vagyunk találkozott. Előfordult már, hogy valaki arra figyelmeztetett, össze kell húzni a nadrágszárat, pedig tudtommal a szíjról van szó. Azután a műsorvezető mélyívű gondolatról beszél, keverve a mélyenszántót és a nagy ívűt. (Itt nem is szólásról van szó.) Az újságírói stílusban van helye a szemléltető szólásoknak, de egybeolvasztásuk kellemetlenül pejoratívvá teszi a szöveg tartalmát. Végül a van igét kiszorító, minden szövegbe befurakodó divatszavunkról, a rendelkezikről szeretnék szólni. Mindenki, aki saját hitelességét, hozzáértését, fontosságát, beavatottságát, „választékosságát” akarja megmutatni valamely témában, a van ige és az -ú, -ű melléknévképzők helyett a rendelkeziket használja. Rendelkezik az ember gyerekkel, a gyerek magaviselettel, az énekes jó hanggal, de szépirodalmi fordításban is olvastam, hogy a szereplő lélekkel rendelkezik. Pedig mennyivel szebben hangzik, hogy az embernek három gyereke van, a gyerek jó magaviseletű, az énekesnek jó a hangja (még a van se kell)… Érthetetlen, hogy mindennapi beszédünkbe átvesszük a hivatali nyelv száraz, rideg, érzelemszegény szavát, amelynek ott elsősorban az a jelentése, hogy valaki vagy valamely intézmény, vállalat olyasmi felett rendelkezik, amit csak kezel, nem az övé; az állam, a város az adófizetők pénzéből összeállított költségvetéssel, a vállalat vagy személy a banktól kapott kölcsönnel, a pénztáros a pénztárban levő összeggel stb. Lehetne még foglalkozni a hibás mondatszerkesztéssel, a rossz helyen tartott szünetekkel, a hibás szórendben összerakott mondatokkal és az ezekből fakadó hangsúlyeltolódásokkal, a szóvirágos, választékosságot fitogtató kis értelmetlenségekkel, a félrefordításokkal, de ezek feltárása hosszabb példamondatok felsorolásával és a hozzájuk fűzött szakmai magyarázatokkal járna. Ez az írás pedig a laikusoknak készült. A célom az volt, hogy mint egy hibanaplóban, felsoroljam a médiában gyakran elkövetett hibákat, és rámutassak, hogy a rádióból, a tévéből, a kedvenc műsorvezetők szájából a nyelvi hibák futótűzként terjednek, és a társadalom szinte minden rétegét megfertőzik. Én pedig mint szavaló nem szeretném megérni, hogy Arany János balladája így hangozzék: …felkötetem alordmajort/haboszant bárminesz…Vass Ottó; a szerző nyugalmazott tanár