Anna néni csak a mélyülő szegénységet érzi

Anna néni a visszaúton halad. Nem tervez, a napoknak él, megbékélt az elmúlás gondolatával. Az urának is megbocsátott már – Isten nyugosztalja – elitta minden keresetét. ĺgy hát itt ragadtak a külváros peremén. A szétszórt házak a folyóig húzódnak. A talajvíz türelmetlen csábítóként csupaszra vetkőztette a ház falait, magáévá téve minden egyes téglát, s diadala hírnökeként salétromból vert csipkével ékítette. A sarkig tárt ablakon belibbenő ózont ádáz csatározásra kényszeríti a bent tanyázó doh fojtó bűze.

A rendszerváltozásból Anna néni csak a mélyülő szegénységet érzi. A demokráciáról egy feslett választási plakát zeng dicshimnuszt. A letűnt fénykort egy rozsdamarta legyúrt drótkerítés őrzi. A jólétet biztosító, sokakat foglalkoztató gyár épületéből először az ablakok, ajtók, majd a vasszerkezet vándorolt ismeretlen helyre. Közben a tégla is egyre kopott. Háború utáni képet festett a látvány, míg el nem tűnt az embernél is magasabb gazban. Alkonyodott. Anna néni az asztalnál bóbiskolt, mikor felhangzott a sikoly. Az ablakhoz sietett, s az orgonabokor alatt meglátta az összekuporodott alakot. Istenem, fohászkodott, miközben agya, szíve egyet diktált – segíteni. Kiment. Egy csont-bőr, nyakigláb gyermeklány levegőért kapkodott. Anna néni odahajolt. A lány karjai mint a lián, kúsztak a nyaka köré. Hideglelős arcát az öregasszony arcához szorította, s hosszasan jajgatott. Ölelése lassan megengedett. Anna néni azt hitte, már a másvilágon jár. Mint egy óriás csecsemőt, óvatosan a földre helyezte, hogy pokrócért szaladjon. Ekkor hangzott fel a füttyszó. Az ajtó felől egy fiú rohant oda, felhúzta a lányt a földről és ocsmány káromkodások közepette elszaladtak.

A földön eldobva ott hevert a kockás nagyzsebkendő, melyben Anna néni a temetésre összegyűjtött pénzt tartotta. Épp szemben a félvakká vált tükörrel. Anna néni undorral törölte le a lányról rákenődött nyálas rúzst.