Amit maga Róma megrendezett

Az olaszok vegyes érzelmekkel fogadták, a Rómának szeretettelt. Úgy vélik, megtűzdelte az itáliai emberekről kialakult, beidegződött sablonokkal. Itt van rögtön a kezdés. A Volare című dal zúg a fülünkbe az eredeti hangszerelésben és előadásban. Közben pedig a város egy pontjáról elindulunk, száguldunk Róma utcáin. Lehet ettől nem „repülni”? A dal és az örök város azonnal hangulatba hoz, de amit érzünk, még nem a film hatása: Rómáé és a Volare felpörgető ritmusáé. S még egyszer megkapjuk a Volare örökzöldet, a film végén, záróakkordként. Akkor már szimfonikus feldolgozásban, a Spanyol lépcsőről élő előadásban. A hatás akkor sem marad el. S ez megint nem a film, nem a rendezés érdeme, hanem a Volare jön be megint, meg a Spanyol lépcső. Mint ahogy érzelmileg telibe talál a többi dal is, amit bele-belekever a Mester a sztoriba, amikor a történet veszíteni kezd olaszos hangulatából. Elég, ha felhangzik egy olasz klasszikus pop- vagy operasláger, s hangulata, varázsa, mítosza, legendája, patinája van annak az epizódnak, amelyet aláfest. S ha külső római helyszín is társul hozzá – s csodás helyeket látunk –, az itáliai varázstól elolvad az ember, s azt hiszi, a Mester megint remekelt. Holott a film nagy részét, hangulatban, megrendezte Róma és a zene.

De kell is ez a „római zenés rendezés”, vagyis a hangulatot feldobó külső helyszínek és a nemes olasz ízeket erősítő itáliai zene, mert az alig lendület, amellyel araszolgatnak a szerelmi sztorik, néha le-leül, főleg, amikor a Mester nemcsak irányít, hanem játszik is. Hipochondriája és neurotikus vibrálása, mindig ugyanaz a derékban nadrágszíjjal rácba szedett nadrágja már-már kellemetlen. Színészként soha semmit nem cselekszik: beáll saját civil pózába, és beszél, ugyanazzal a testtartással, kézmozdulatokkal kísérve mondanivalóját.

Visszafogott energiákkal működik a film, s ezen leginkább a vidéki családtagot pártfogoló – epizódszerepet játszó – római rokonok segítenek. Mamma donna típusok ők. Puszta megjelenésük kabaré. Feldobják a filmet: amikor ezek a rokonasszonykák megjelennek, dőlni kell a nevetéstől. Rajtuk kívül pedig a nők nője, a piros alig ruhácskából kicsattanó Penélope Cruz az, aki terrortámadásként robban be a filmbe. Fizetett szolgáltatóként tévedésből érkezik egy tisztes pár szállodai szobájába, s kerül kapcsolatba a mamma donnákkal – ezek a jelenetek úgy hatnak, mintha kaviárt szolgálnának fel pezsgővel.

Egy kicsit antimozinak tűnik a Rómának szeretettel. Elcsépelt sztoricskák, amelyekről nem tudni, kabaréjelenetként kell-e értékelni, vagy ezt tényleg komolyan gondolja a Mester, még ha szatirikus hangnemet üt meg, akkor is. Az ember csak ámul pl. a pocakos szappanopera-színész és a vidéki rajongójának találkozásán, akik légyottra jönnek össze egy hotelben, de megzavarja őket egy szállodai tolvaj. Végül is jól jövünk ki a helyzetből, nem az a baj, hogy belesül, de ilyeneken már a Kabos Gyula-korszak filmjeiben nevetgéltünk. Nem ma Rómában! Vagy arra építeni fel egy epizódot, hogy a temetkezési vállalkozó a hamvasztást követően úgy nyújt kezet, hogy előtte nem használta a mosdót!

Az egyik aktualitásként a film variációt mutat arra, milyen körülmények befolyásolhatják, és hogyan születhetnek esetleg az operairodalom míves darabjainak kortárs színpadra állításai. Ám ez a történetszál is kiszámítható, kicsit hosszú is, s itt sem a rendezés csillog-villog, hanem az áriák viszik a prímet.

A másik aktualitással a celeb világot célozza meg a film. Arról mutat groteszk történetet, hogy miként lesz valaki egyik napról a másikra tévésztár, körülrajongott celeb. Ez az epizód Roberto Benigni őrületeitől él. Olasz védjegynek kapóra jött a Róma-filmhez – ő az, aki ilyen helyzetre kihagyhatatlan.

Az érzelmi kapcsolatok tárgyalása mellé tehát a jelenkori operafeldolgozások és a celebritás problematikáját hozza témaként a film. Anekdotázó, fanyar történetmesélése helyenként jól szórakoztat, kacagtat is bizonyos helyzetekben (ahol az olasz mentalitás telibe talál). Rafináltan mesél a Mester most is, mint mindig, de valahogy mintha megragadna a felszínen, mintha a végtermék nem érne rá megérni, kiforrni, mint a jó bor. Európai körútján, London, Párizs és Barcelona után talán most Róma jobb, mint a Mester.