Amire szükségünk van a túléléshez

Ottlik Géza (1912-1990)Azok után már nem vacilláltam. Különleges izgalom kerített a hatalmába, összeszorult a torkom, egyre hevesebben vert a szívem. Alig vártam, hogy kifizessem, s hogy végre az enyém legyen, olvasni kezdhessem. Akkortájt általában két-három napba tellett, míg elolvastam egy könyvet. Ezt egy délután fölfaltam. Aztán újra kezdtem. Azóta is gyakran előveszem. Hol végigolvasom, hol megelégszem egy fejezettel, de az is megtörténik, hogy a táskámban cipelem napokig, bele se lapozok, de tudom, hogy ott van. Ugyanis minden benne van, amit az életről tudni lehet, tudni érdemes és tudni kell. Nem családregény, nem ezeroldalas, csupán néhány évet ölel föl, és egy katonai iskolában játszódik. Mégis. Mégis mindent tartalmaz, amire szükségünk van a túléléshez. Azt is, hogy nem lehet tankokkal, ágyúkkal lerombolni egy rendszert, bármennyire embertelennek, esztelennek tartjuk is, már csak azért sem, mert az uralkodó rendszer vezető személyei a saját szempontjukból tökéletesnek és az egyetlen használhatónak, élhetőnek vélik, de azt is, hogy éljünk bár elnyomásban, egy keskeny résen mégis belopózhat némi fény az életünkbe, a gondolataink szabadok, azokat nem veheti el tőlünk senki, se terrorral, se fenyegetéssel, se veréssel. Ezen felül be-bevillan még egy reménysugár: igenis van barátság, sőt vannak helyzetek, amikor nem a barátság, hanem szeletnyi közös múlt elegendő ahhoz, hogy felelősséget érezzünk a másikért, és még saját biztonságunk, legyünk precízebbek, életünk árán is megmentsük az övét. Súlyos teherként nyomja vállunkat a regény egyik alapkérdése, milyen az igazság. Ezerarcú, egyfajta, vagy egyáltalán nincs is? Ottlik Géza erre is kereste a választ az Iskola a határon című regényében. Egyebek közt azzal is, hogy könyvének két narrátora volt, Medve Gábor és Bébé. Talán ezért is történhetett meg, hogy egy időben azzal vádolták, nem is ő írta a regényt, hanem Medve, Ottlik elorozta a kéziratot, egy kicsit hozzátett, egy kicsit elvett belőle, és kész lett a regény. Hogy igazi vagy álvita folyt-e az irodalomtörténészek közt, arra elég csattanós válasz a Továbbélők, amely, sajnos, csak 1999-ben jelent meg, viszont korábban készült, mint az Iskola, de azért vette vissza a kéziratot a szerző, mert Schöpflin Aladár megjegyzését jelzésnek minősítette, s egyrészt úgy gondolhatta, még dolgoznia kell rajta, másrészt 1949 után olyan idők következtek, amelyek nem kedveztek volna az ilyenfajta regénynek, sőt van harmadrész is, a bajtársiasság, a volt iskolatársak, tanárok, feljebbvalók.

Az Iskola a határon 1959-re készült el, hatéves voltam akkor, s amikor a könyvesboltban tétováztam, tizenhat körül lehettem, amikor már zsebpénzt kaptam, azzal, hogy arra költöm, amire akarom. Ottlikot választottam, utána vettem egy képviselőfánkot meg egy deci szódát a közeli gyerekcukrászdában, s míg falatoztam, iszogattam, belemerültem a katonaiskola világába, azóta is képtelen vagyok kikecmeregni belőle. Igaz, nem is akarok. Erőt ad, hitet, a keserűséggel átszőtt életek azt sugallják, c’est la vie, a valós életben is ez vár rád, de elsősorban akkor, ha képtelen vagy megteremteni a saját világodat.

Utóirat: Szerencsés ember vagyok. Bár sokan mondják, nem kifejezetten jó, ha az ember közelebbről ismeri a művészeket, boldog voltam, amikor személyesen találkozhattam Ottlik Gézával és feleségével. Az Iskola szlovák fordításának tiszteletpéldányait vittük el neki, aminek örült ugyan, de azt mondta, vigyük inkább vissza Szlovákiába, ő úgysem érti, ott nagyobb haszna lehet. Hogy miről folyt még a társalgás, nem emlékszem, szokásomtól eltérően rettenetes fejfájás gyötört. Kaptam tőlük fájdalomcsillapítót, egyet bevettem ott, náluk, a többit eltettem, hátha szükséged lesz rá, mondták. Évekig őriztem a pénztárcámban, amíg el nem porladt.