Amikor vége az utolsó dalnak is

Még általános iskolás voltam, mindaddig azt hittem, a frontember kizárólag olyan valaki lehet, aki gitárral a kezében áll a reflektorfényben, vagy gitár nélkül ugrál, futkározik a színpadon. Teljesen új élmény volt számomra, hogy zongora mögött ülve is lehet valaki a középpontban. Balázs Fecó arról énekelt, hogy nem tud megváltozni, hogy hiába szereti a nőt most, pillanatnyilag, sajnos tudja magáról, hogy nyughatatlan természet és előbb-utóbb le fog lépni, ezért előre is elnézést kér. Horváth Attila dalszövegéből tudtam meg, hogy bizony vannak ilyen férfiak is. Balázs Fecó pedig elérte nálam, hogy ne tudjak haragudni rájuk. 

Attól kezdve lázasan kerestem, kutattam a Korál régebbi dalait, hogy bepótoljam a lemaradást, és az újabbakat is repesve vártam. Ezzel nem voltam egyedül, a zenekar népszerűsége a táncdalfesztiválnak köszönhetően jelentősen megugrott, és főleg nekik köszönhető, hogy a dallamos rockzene presztízse az új hullám évtizedében sem csökkent. 

Balázs Fecó varázsolni tudott a hangjával. Simogatott, vigasztalt, ha szomorú voltam, elgondolkodtatott, menedéket kínált. Sosem „csak” szórakoztatott, mindig volt valami többlettartalom a dalok mögött. A remek hangszerelések akkor még fel sem tűntek, csak később, amikor már „elemzősebben” hallgattam zenét, akkor döbbentem rá, milyen finom, elegáns megoldásokat alkalmazott. Róla minden túlzás nélkül elmondható, hogy ha külföldön születik, világsztár lett volna, szerzeményei a nemzetközi slágerlistákra kerültek volna a Journey, az REO Speedwagon, a Foreigner és a Kansas legszebb „power-balladái” mellé. Halálával tinédzserkorom egy része tűnt el. 

Ő is a koronavírus áldozata lett, 69 évesen. Tudtuk, hogy voltak alapbetegségei, korábban is lebegett már élet-halál között, de a végső jobb horgot ez az átkozott Covid vitte be, hiába küzdöttek érte az orvosok két héten át. 

Sorra elmennek a nagy zenészek, és itt maradnak nekünk a celebek – ez volt az első gondolatom, amikor tegnap reggel értesültem Balázs Fecó haláláról. Nem kellene most „fecóznom”, de soha senki nem emlegette őt a rendes keresztnevén, ő mindannyiunk Fecója volt, mintha csak azt sugallná ez a becenév, hogy örökké fiatal maradt számunkra – az a hosszú hajú, nyurga srác, aki a zongora mögé bújva is képes volt elvarázsolni egy sportcsarnoknyi embert. 

A rend kedvéért következzenek a száraz adatok.

1951-ben született, tizenhat évesen, 1967-ben a Neoton együttes tagjaként kezdte zenei pályafutását, majd Som Lajossal (a későbbi Piramis vezetőjével) kivált a zenekarból, és megalapították az első magyar hard rock együttest, a Taurust, amely csak rövid ideig, 1974-ig működött. 

Ezután külföldön dolgozott, 1976-ban Koncz Zsuzsa kísérőzenekarához csatlakozott, majd megalapította a Korált, melynek 1985-ös felbomlásáig vezetője volt. Az 1980-as évek első felében a Korál Bulgáriában, a Szovjetunióban és Jugoszláviában is fellépett, ennél nagyobb nemzetközi álmokat nem dédelgethettek akkoriban. 1986-ban Fecó szólókarrierbe fogott: 10 albumot adott ki, filmzenéket komponált, majd a szlovákiai magyar zenészek alkotta Sexit együttessel 1991-ben kiadta a Gyertyák a téren című albumot.
Miután 1993-ban rövid időre ismét összeállt a Korál, elkészítették az ötödik albumot, aztán Fecó szívinfarktusa után ismét szólóalbum következett (Újjászületés, 1998). 1997-ben a Korál telt házas koncertet adott a Kisstadionban, a sikert 2000-ben ugyanott megismételték. 

1987-ben eMeRTon-díjat kapott, majd jött a Huszka Jenő-díj (1997), a Liszt Ferenc-díj (1998), Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2011) és a Kossuth-díj (2016), hogy csak a legfontosabbakat említsük. Idén júniusban megkapta az Emberi Méltóság Tanácsa által adományozott Emberi Méltóságért díjat. 

Sitke település neki köszönheti, hogy bekerült a köztudatba – 1986-tól kezdve Fecó évente szervezett ott rockfesztivált a helyi kápolna megmentésére. A budapesti tabáni koncertek után ez volt az első olyan zenei rendezvény, amely alulról építkezve, állami segítség nélkül tudott évtizedeken át fennmaradni, egészen 2017-ig.

Balázs Fecó nélkül szegényebb lesz a magyar könnyűzene, amely egyébként is évek óta mélyrepülésben van, már ami az igényes, értékes, nem csak szórakoztatni akaró irányzatokat illeti. Pótolhatatlan és feledhetetlen. Nyugodjon békében!